Mohácsi Jenő novellái olyanok, mintha színes kockákból építené fel őket lakóhelyül egy-egy gondolat számára: szavai pontosak, helyénvalóak, összeillők, ezt szeretem benne. A lelkiismeretes alkotást. Alámerül a multba, felhoz egy-egy arcképet, az igazit, a mult világ fénye, pora, karcolásai, levegője rajta. Moments nouvellisés… Rengeteg munka, kutatás, bogarászás, könyv és porszagolás, kéziratbetűzgetés az ára ennek, szinte szerzetesi alázat a mesterség előtt, – s kevés látható eredmény. A szellem fénye kell hozzá, – író, aki hivatása rabja s tisztelettel szolgálja, őrzi a műfajokat; akit annyira izgat Katona József, hogy megfejti Bárány Boldizsárt; annyira csodálja Madáchot, hogy újra felidézi s lenyeli érte Tóth Kálmánt; annyira tiszteli Aranyt, hogy feje körül a régi gázfény pillangó lángjait gyújtja ki a régi Kisfaludy Társaság nevezetes ülésén, hogy e koszorú alatt is megpillantsa őt, áldozva szellemének… És művében semmi regényesítés, semmi romaneszk kalandorkodás – semmi biographie romancée!… Hangja igényesen nemes, adatai pontosak, tárgyszerűek, eredeti kutatás eredményei, gyönyörködhetnek bennük a filológok is… Öt novella, mindegyik egy-egy kor, egy-egy lélek kulcsa, néha többé is: mintha ismerőseink változnának át Tóth Kálmánokká, Bárány Boldizsárokká körülöttünk, oly közelről éljük a multat… Élvezet olvasni e megmunkált stílű írásműveket.