Halász Gábor: Új könyvek a magyar középkorról •
Halász Gábor: Új könyvek a magyar középkorról •
A szellemtörténeti ujjáteremtésnek egyidő óta külföldön és nálunk is kedvenc területe a középkor. A barokkláz után, amely főleg az ujjáértékelésben, az ismert anyag kedvezőbb értelmezésében élte ki magát, a vadászszenvedély most az ismeretlenebb, homályosabb részletek felé fordult, a töredékes hagyományból próbált egészet formálni, a világnézeti feszültségek, társadalmi forrongások, az erjedő kultúra idejét kereste meg. Különösen a középkor ősze vonzotta a formáló képzeletet, a feudális felszín alatt bontakozó polgári életével, város és falú, világiasság és vallásosság, szellem és anyag éleződő ellentéteivel, tömegek és egyéniségek váltakozó szereplésével. Huizinga a művelődéstörténész, Willy Andreas a történész, Coulton a társadalombúvár eszközeivel lényegében rokon képet ragadott meg, a szaktudományok mindegyike szélesíteni igyekezett módszerét, hogy a kor összes mozgató erőit megismerhesse. Nálunk az irodalomtörténész Horváth János, a művészettörténész Horváth Henrik és újabban a színpadtörténész Hont Ferenc egyesültek egyfajta törekvésben, amit talán röviden a háttér felvázolásának nevezhetnénk. Mint egykor a történeti regényírót, most a tudóst izgatja, milyen kulisszák között bontakozott ki a kultúra színjátéka. Mint naiv elődje Walter Scott, a raffinált modern kutató is ünnepélyekben gondolkodik, reprezentatív életformákban, játékokban és szertartásokban; a kor lelkét a freskó nagyvonalú gesztusaiban próbálja rögzíteni.
A legutolsó és valóban csodálatraméltó kisérlet a freskófestésre Kardos Tibor hatalmas kötete.* Ha szempontjainak eredetiségével nem is éri el mesterét, Horváth Jánost, a többnyire egyénileg felkutatott adatok gazdagságával felülmúlja, a szerkesztés és elrendezés tiszta biztonságával pedig megközelíti annak klasszikus művét. A jól folyó stílus élvezetes olvasmánnyá is avatja évek kemény munkájának ezt az eredményét; a nehézkesség úgylátszik már tudományos prózánkban is lassan ismeretlen lesz.
Középkori kultúra, középkori költészet. (A Magyar Történelmi Társulat kiadása)
Következetesebb mint minden elődje a latinnyelvű irodalom szerepének és vele a kancellária jelentőségének, az udvari kultúra hatásának, a magyar lovagkor termékenyítő szellemének rajzában. A kolostor mellé egyenrangú, sőt döntőbb tényezőnek állítja már az első Árpádok alatt az udvart, elit rétegével, külföldi kapcsolataival, műfajteremtő ösztönzéseivel. Legendáinkat elhelyezi a klerikus történetlátás, krónikáinkat a dinasztikus gesták szellemiségében, történeti mondáinkból szerencsés kézzel választja ki a lovagi epika európai közkincsét. Ha itt, a középkor első felében, a díszlet és a külföldi analógia néha rásúlyosodik magára a töredékes emlékre, arról végzetünk tehet, amely az irodalomban is, mint az építészetben a rekonstrukció mindig kissé kétes műveletére kényszerít a műemlékek bizonyossága helyett.
A panoráma Kardosnál is a középkor alkonyában válik izgalmasan érdekessé és teljessé. Főérdeme itt a kultúrahordozó deákréteg valóságos felfedezése, az európai goliardikus hagyományok magyar lecsapódásainak detektív munkával felkutatása. A deákság társadalmi rétegeződéséről most többet tudunk meg, mint úttörő értekezésében, ahol meglehetősen bizonytalan körvonalakban élt; de a közölt adatok alapján is túlzottnak kell tartanunk a polgárságnak vele való azonosítását. A megülő városi polgárság több, sokrétűbb és kulturális érdeklődésében sem volt holtabb massza a vagabundus deáknál; mindkettejük viszonyát, szociológiai és művelődési súlyát csak az oklevéladatok összegezése tisztázhatná.
Még egy utolsó kifogás a közönség szempontjából. A közölt idézetek külön jelzés nélküli fordítása akárhányszor megtévesztheti a laikust, hogy eredeti szöveggel van dolga, ugyanígy a későbbi analógiák sűrű felsorakoztatása, ahol az évszázad csak a címből és csak a szakember számára derül ki. Egy kis pedagógiáért az olvasó hálás lett volna ott, ahol a szakmabéli is fejethajtva ismeri el, mennyi rengeteg újat tanult.
Trencsényi-Waldapfel Imre csinos kis kötetet* szentelt Erasmus magyar kapcsolatainak. A kiváló filológiai munkán túl Erasmus egyéniségére is fény derül, a közkeletű fáradt szkeptikussal szemben a meggyőződés izgatott bajnokára, a tevékeny diplomatára. A harcos humanistára, aki az eszménybe vetett hite mellett tisztábban látta és serényebben szorgalmazta a gyakorlati feladatokat, mint a politikai vezetők, s a magyarság sorsában is megérezte a védendő európai ügyet. Ha a szembenálló pártokhoz csatlakozástól kitért is, ezt, mint Waldapfel fínom elemzése megmutatja, nem kényelemből tette, ellenkezőleg cselekvési szabadsága megóvásából, hivatástudatból, amely a «lelkiismeretfurdalás izgató funkcióját» juttatta néki a szenvedélyek közt tántorgó Európában. Magyar vonatkozásban egyformán levelez János király és Ferdinánd híveivel a szellem emberének függetlenségével és e függetlenség édes ízét éreztetve az érdekeltekkel is. Példa volt ő és vígasztalás a sorsfordulatokban hányódók számára, a szellemi Magyarországnak nem bágyasztója, ellenkezőleg élesztője és megtartója.
Erasmus és magyar barátai (Officina-kiadás)
Waldapfel messze a 17. századig megkeresi a humanitas Erasmiana magyar ihletettjeit; munkája nyomán világos képet kapunk e hatás maradandóságáról. Kár, hogy az illusztrációkban nem volt mód a magyar vonatkozások erősebb kidomborítására.
