Szerb Antal: Élmény és mű • Mátrai László könyve
Szerb Antal: Élmény és mű •
Mátrai László könyve
Mátrai László könyve
A fiatal tudós, aki eddig a modern filozófiai irányok kitűnő, világos ismertetésével (Modern gondolkodás) lépett a közönség elé, új könyvében mint önálló gondolkodó mutatkozik be. Műve izgalmas kísérlet egy szellemtudományi tipológia felé.
E lélektani mű olvasása közben természetesen feltámad az emberben a kérdés: mi lehet a lelki alapja magának az ösztönnek, amely olyan erős minden filozófia-, irodalom- és művészettörténettel foglalkozóban, hogy a filozófusokat, írókat, művészeket típusokba ossza be? Nyilván nem pusztán a rendezés vágya, amelyet Spranger a teoretikus életforma legjellemzőbb vonásának tart. A jelenségek rendezésére számos egyéb, biztosabb mód kínálkozik: korszakok szerint, műfajok szerint, stílusok szerint stb. De mindez valahogy kielégítetlenül hagy. A tipológia felé talán az az élmény hajt, hogy amióta csak önmagunkra eszmélünk, állandóan két csoportra osztjuk az embereket: »olyanokra mint én« és a »többiek« kategóriájába. Ez a »többiek«, az az idegenérzés embertársaink nagyobb részével szemben, az alapja talán a mélybevágó tipológiai hajlandóságnak, ez tesz olyan érdekessé minden ilyen kísérletet. Az első nagyszerű költő-tipológia, Schiller tanulmánya Über naive und sentimentalische Dichtung, már abból a célból keletkezett, hogy Schiller megmutassa, mennyiben más ő, mint Goethe és hogy ebben a másvoltában van a létjogosultsága. Mátrai is beismeri könyvében, hogy minden tipológia önigazolás.
Alapos filozófiai és pszichológiai bevezetésben foglalkozik az élmény mibenlétével, az alkotás lélektanával, az alkotást magyarázó törekvések bírálatával és végül a tipológia jelentőségével, miközben gondosan tisztázza a típus fogalmát, nehogy túlságosan merev legyen, nehogy összetévesszék az »osztály« fogalmával. És végül is előáll saját tipológiai rendszerével.
Abból indul ki, hogy van valami közös mindazokban a tipológiákban, amelyek eddig a tudományban felmerültek. Az alapvető kettősség már Schillernél is megvan: naív és szentimentális. A naívnak, Goethe típusának ismertetőjegyei: a valóságérzék, a határoltság, a természetesség – a szentimentálisnak, Schiller típusának pedig az eszményiség, a végtelenség, a vágy a természetes után. A tipológiák megfelelését a következő táblázat mutathatná:
Schiller: naív szentimentális
W. James: pozitivista idealista
Dilthey: naturalizmus szubjektív idealizmus
Bodnár Zs.: reakció akció
Wölfflin: festői lineáris
Spengler: homo faber homo divinans
Frobenius: hamiticum ethiopicum
Kretschmer: cyclothym schizothym
Freud: erotikus eutikus
Jung: extravertált introvertált
stb.
Mátrai a közös jegyek kidomborítására az első típus művész-egyéniségei számára a közvetlen, a második számára a közvetett megjelölést ajánlja: élmény és mű szempontjából ugyanis az a döntő különbség a két típus közt, hogy a »közvetlen« típus alkotásaiban az élmény anyaga, a világ, törés nélkül kerül át a műbe, a »közvetett« típusnál pedig élmény és mű közé közbeiktatódik az Én.
Mátrai konstrukciója oly világos és jól kezelhető, hogy feltétlenül hasznát veheti a tudomány – és igaz-volta mellett már az is szól, hogy annyira a legjobbak konszenzusán alapul. Csak a terminus technikus ellen lehetne talán bizonyos alaki kifogást emelni: a »közvetlen« az alaptípus, a hegeli tézis, genetikus szempontból is ősibb és egyszerűbb; a »közvetett« a »közvetlen« negációja, az, aki nem közvetlen, tehát későbbi, szekundär. De lehet, hogy ez már »tipológiai elfogultság« részemről. Mátrai felhívja figyelmünket minden típusalkotás legfőbb veszedelmére: hogy az ember nem tud kiszabadulni saját típusából, saját típusjellege dönti el értékítéleteit is. Éppen ebben látja a tipológia tudományának humánus jelentőségét: rámutatva arra, hogy minden ember csak az egyik léleklehetőséget hordozza magában, türelmessé és megértővé tesz a másik lehetőséggel szemben.
Azután bemutatja tipológiáját »működés közben«, négy nagy francia író tipológiai elemzésével. Balzac a tiszta »közvetlen« típus, egész lényével kifelé, az élet felé fordul és a beléje ömlő életfolyamot adja át regényeinek. Proust az ellenkező véglet, a tiszta »közvetett« alkotó: nem az élmény érdekli, hanem az emlék, amely évek során át szűrődött az Énen keresztül, számára csak az emlék a realitás. Ezek tiszta esetek, de vannak bonyolult összeszövődések és ezeknek az elemzésében végez a »tipológus« igazán érdemleges feladatot. Ilyen Flaubert, aki »közvetett« létére a koráramlat hatása alatt »közvetlen«, realista regényeket ír, rettenetes megerőltetéssel, természetének aszkétikus megtagadásával. Ez magyarázza meg Flaubert híres írói kettősségét, az ingadozást Mme Bovary és Salammbô között. Flaubert-rel ellenkező irányú komplikáció Victor Hugo esete: ő »közvetlen« létére a romantikus koráramlat hatása alatt »közvetett« műveket írt, a »végtelenséggel fraternizált«, ahogy Brunetičre mondta, holott típusánál fogva a legnagyobb leíró költők egyike lehetett volna. De az alkotót nemcsak az határozza meg, hogy melyik típusba tartozik, hanem – igen sokszor – az, hogy melyikbe nem tartozik: az alkotás mozgatója nemcsak a valóság, hanem a vágy is, a Más, az idegen után.
Ismertetésünkben természetesen nem nyílik tér, hogy elmondjuk mindazt a nagyon értékes szempontot, amelyet Mátrai felvet. A könyv annyira gondolatébresztő, hogy elméleti részét mindenkinek el kellene olvasni, akit illet, – a négy esszé pedig a nagy franciákról tágabb értelemben mindenkinek szól, sokat csúfolt esszéíró nemzedékünk legjava írásai közé tartozik.
