Komjáthy Aladár: Csavargók szép halála
Komjáthy Aladár: Csavargók szép halála
Mikor az ősz vonít a tájon
s futnak a súlyos fellegek
s az utolsó levél a fákról
a semmiségbe ellebeg,
csavargók népe fogvacogva
körülkémlel szállás után
s ha ócska pajta, csűr akad, hát
beóvakodik nagy sután.
s futnak a súlyos fellegek
s az utolsó levél a fákról
a semmiségbe ellebeg,
csavargók népe fogvacogva
körülkémlel szállás után
s ha ócska pajta, csűr akad, hát
beóvakodik nagy sután.
Rongyos ruhájuk gőzölögve
szárad a szalma melegén,
nyomorult, megtépázott testük
minden kórnak jó televény,
feküsznek tompa éjszakában,
ahol nincs fény, nincs gondolat,
csak az éhség csikarja őket
megviselt, zord szivük alatt.
szárad a szalma melegén,
nyomorult, megtépázott testük
minden kórnak jó televény,
feküsznek tompa éjszakában,
ahol nincs fény, nincs gondolat,
csak az éhség csikarja őket
megviselt, zord szivük alatt.
Nyárról álmodnak, napsugárról,
fényes virágok intenek,
a krumpliföld irgalmas ételt
s ágyat is ád. Puha meleg
ringatja őket s mint a könnyek
csillognak langyos csillagok,
csavargók népe megpihen és
álmában boldogan dadog.
fényes virágok intenek,
a krumpliföld irgalmas ételt
s ágyat is ád. Puha meleg
ringatja őket s mint a könnyek
csillognak langyos csillagok,
csavargók népe megpihen és
álmában boldogan dadog.
De jő a hajnal vas sugára,
ébredni kell és menni kell,
mert amíg él, a jó csavargó
tanyát, nyugalmat sose lel.
Üvölt a szél, rozzant cipőjük
a hideg lében elmerül,
de ők csak mennek, messze nézve,
vágják a sarat emberül.
ébredni kell és menni kell,
mert amíg él, a jó csavargó
tanyát, nyugalmat sose lel.
Üvölt a szél, rozzant cipőjük
a hideg lében elmerül,
de ők csak mennek, messze nézve,
vágják a sarat emberül.
Tántorgó nép, megvetett fajta
szeretlek és rád ismerek
magamról; engem is gyötörnek
végtelen vágyak és terek;
én is egy láthatatlan börtön
kínjából mennék boldogan
felejteni szabad hazába,
de meg nem mozdul holt lovam.
szeretlek és rád ismerek
magamról; engem is gyötörnek
végtelen vágyak és terek;
én is egy láthatatlan börtön
kínjából mennék boldogan
felejteni szabad hazába,
de meg nem mozdul holt lovam.
Amikor rátok néz az Isten,
érzem, hogy engem is figyel,
szomorú arcát eltakarja
előlünk bús kezeivel
s mikor valami árokparton
utolsót rúg a lábatok,
testvéreim, a szabadságért
helyettem is meghaltatok.
érzem, hogy engem is figyel,
szomorú arcát eltakarja
előlünk bús kezeivel
s mikor valami árokparton
utolsót rúg a lábatok,
testvéreim, a szabadságért
helyettem is meghaltatok.
