Cs. Szabó László: Az ország szíve
Cs. Szabó László: Az ország szíve
Szabó Lőrinc egyik berlini cikkében meglepetve említi, hogy a roppant város tele van bensőséges irodalmi emlékkel. Ha jól emlékszem, Fouquét, E. T. A. Hoffmannt s Kleistot említi.
Valamikor én is átestem ezen a meglepetésen. Németországot mindenki a szétszórt kultúrgócok hazájának képzeli s a műveltséget Frankfurt, Freiburg, Göttingen, Greifswald, Heidelberg, Mannheim, Marburg, Thürbingen, Würzburg, stb. nevére vetíti. A valóságban Berlin jó másfél százada a német irodalom, művészet, bölcselet, zene központja. Bayreuth, a heidelbergi George kör, a mannheimi színház, vagy a müncheni szecesszió a kivétel e szabály alól s nem Berlin. Németország nagy szellemi ügyei rég ott dőlnek el.
Ajánlok egy próbát. A legmagasabb Németország a goethei korban testesül meg. Földrajzilag tehát Weimarban. Már pedig az érett Goethével egyidejűleg ezek éltek, tanítottak és hatottak Berlinben: Gentz, Gilly, Krüger, Rauch, Schadow, Schinkel a nagy művészekből, Chamisso, Fouqué, E. T. A. Hoffmann, Kleist, Schlegel Vilmos, Tieck, Varnhagen von Ense, Wackenroder az írókból, Fichte, Gans, Hegel, Savigny az egyetem nagy csillagaiból s mindnyájuk fölött — egyenként szinte goethei méretben — a két Humboldt. Egyetlen próbametszésben találtam ezt a névsort.
A Dél a barokk-kor óta Németországban is az Északot szolgálja.
