Kárpáti Aurél: A viszony • Földi Mihály új regénye – Athenaeum
Kárpáti Aurél: A viszony •
Földi Mihály új regénye – Athenaeum
Földi Mihály új regénye – Athenaeum
A lélek trilógiája után Földi Mihály megírta a test trilógiáját is. Ennek befejezése ez a hatalmas kötet, amely A házaspárral indult s A század asszonyával folytatódott „családi kör" regény-monografiáját A viszonyban teljesíti ki és zárja le. Az Isten országa felé a modern ember égi eligazodásának útjait kereste, elfordulva a valóságtól, lelki jelképek nehezen megközelíthető csillagrendszerén keresztül, a végső dolgok megismerésére törekvő hit szenvedélyes sóvárgásával. A második trilógia elhagyta a transzcendentális síkot és visszatért a földi valósághoz. Kutató tekintetét az író itt már a tapasztalati tények kusza szövedékére szegzi s nem kevésbé szenvedélyes kiváncsisággal, az értelmi tisztázás és leszámolás önkínzó vágyával kutatja át az emberi élet legősibb képződményének – a családnak – minden kényes és rejtett szálát, mai elváltozását, erkölcsi és társadalmi helyzetét, szerepét, jelentőségét és értékeit. A spirituális térben lezajlott írói kaland úgy végződött, mint Madách űr-jelenete: Ádám a lebegő bizonytalanságból visszakényszerült a földre, ahol biztonságosabban vetheti meg lábát, bár érzi, hogy vele együtt a föld is szédítő iramban forog. A merész kísérlet mégsem volt hiábavaló. Sok tanulsággal járt, főképp, ami a belső szemlélet elmélyültségét illeti. Földi visszatérése a „realizmushoz" ezért nem a régebben megszakadt fonál egyszerű újrafelvételét jelenti. Legújabb regényének naturalisztikus rajza ugyan talán még hívebb és pontosabb, mint a Szaharáé, ám „aláfestésében", egész tónusadásában van valami lényeges eltérést mutató, komplex gazdagság és gazdaságosság. Valami olyan szerves belső változás, amely a biológiai alapanyagba pszichológiai és vallás-etikai elemeket vegyít. A házaspár így fejti fel a reális ábrázolás mögött – két szerelmes ember testi-lelki kapcsolatait, a vizsgálódásnak szinte tudományos részletességével, következetességével és tárgyilagosságával. A század asszonya hasonló módszert alkalmaz a családdá szélesített témakörre, helyenként némi engedményt téve a romantikus előadás pátoszának, amely (igen jellemzően) a legprózaibb életfunkciót választja költői hevülése tárgyául. A viszony még tovább tágítja a család meglazult keretét, az illegális szerelem irányában. Férj, feleség, szülő és gyermek családi együttesébe belevonja a házibarátot is. s most már ebben a kibővített viszonylatban kutatja végig és mutatja fel az új tényező okozta kölcsönhatás elváltozásait. A második trilógia ezzel a kötettel tetőződik be s kimerítve az átvizsgált „képlet" minden lehető változatát, az analízis részlet-eredményeit egyetemes szintézisbe köti. Legelsősorban ama pesszimisztikus megismerés révén, hogy minden tökéletlen és romlandó a földön. Végzetes hazugságokra építünk, amelyek önmagukban hordják a pusztulás szükségességét. A társadalom őssejtje, a család, bomlasztó mérgekkel átitatott. A boldogság pillanatnyi illúzió csak: előbb-utóbb csalódásban foszlik szét, mert igazi egyesülés ember és ember között nincs, még a szerelem félelmes-titokzatos varázslatában sem. Céltalanság és értelmetlenség káosza egész mai életünk. S a legtöbb, ami megadatott számunkra: csupán vágya a megigazolásnak. Valami jobb és tisztább szándék, amely azonban – fájdalom – nem bír eljutni a beteljesülésig. Egyetlen kivezető út a zűrzavarból az igazság útja lenne. De az ember nem látja az igazságot, mióta elhagyta Istent s Isten is elhagyta őt.
A „test" trilógiájának ez a végső kihangzása. Nyugtalanító tanulság, amely kibékítő válasz helyett inkább a felvetett kérdéseket rezgeti tovább az olvasóban. Elgondolkoztató és állásfoglalásra késztető zárótétel. Lehet elfogadni, lehet vitatkozni vele. Csak egyet nem lehet: közönyösnek maradni iránta. Földi, mint mindig, most is a legizgatóbb kérőjeleket tűzi ki. S elvégre nem ez-e a legtöbb, amit író elérhet? Hiszen az életben sincsenek végleg eldöntött, minden kétséget feloldó, teljesen megnyugtató válaszok.
A viszony. Kifejező és pontos cím. Nem egy viszony, de általában a viszony, minden viszony tipikus példája és összegező foglalata az új Földi-regény. Csak külszínre egyéni, helyesebben: egyénített eset. Lényegében egyetemes, valamennyi variációt magába-sűrítő társadalmi és erkölcsi korkép summája. Tökéletes mintapéldány, amelyben az összes lehetőségek egyesülnek, szabály és kivétel megvilágítására egyképp alkalmas anyagot kínálva a vizsgálódónak. Mindez azonban korántsem jelent holmi merev ábrát, vagy éppen holt prepatárumot. Ellenkezőleg: a viszony képlete Földinél nagyon is eleven. Állandó benső mozgásban van, folyton változik s mintegy önmagát képzi ki, a szerelmi háromszögből sokszöggé alakuló végső formáig. A „mese" a „történet" így autonóm-módon fejlik, halad és bogozódik, szinte „magától." Magából az élő-erjedő anyagból s az analízis lefolytatásából keletkezik. Az író valóságos élve-boncolást végez a kiválasztott szervezeten s mindenről beszámol, amit lát, észrevesz, megfigyel és tapasztal. Inkább konstatál és leír, mint „elbeszél", bárha a regény külső érdeklődést biztosító, dramatikus elemeit egyáltalán nem hagyagolja el. A döntő fordulatoknál például mindig párbeszédes formát használ. A „leíró" megjelölés itt tehát csupán az írónak tárgyával szemben elfoglalt belső, módszerbeli magatartására vonatkozik. Így némi túlzással azt mondhatnám: A viszony velejében értekező regény. Esszé – regényformában. Mindenesetre igen közel jár ahhoz, amit „fiziológiailag regénynek" neveznek. Innen adódnak olyan jellemző sajátosságai, amelyek másfajta normákhoz igazodnak, mint a kifejezetten elbeszélő, élet- és emberábrázoló regények. Más lévén az író célja, mások lesznek eszközei és eredményei is.
Földi a „szerelmi háromszöget" úgy veszi vizsgálat alá A viszonyban, mintha előtte soha senki sem méltatta volna figyelmére. Minden részletét egyforma gonddal, érdeklődéssel és kedvvel kutatja át. S valóban: ilyen mélyreható elemzőmunkát ezen a területen rajta kívül nem is végzett még regényíró. Sem nálunk, sem külföldön nem akadt senki, aki mai társadalmi életünk egyik legszembeötlőbb tünetének, a viszonynak természetrajzát ilyen komoly felkészültséggel és kíméletlenségig menő orvosi őszinteséggel, moralista szigorúsággal és írói lelkiismeretességgel megírta volna, pláne regény-formában. A viszony tartalmi újságát és alaki eredetiségét – az író egyéni szemlélet- és előadásmódján kívül – legfőképp ez a felfedezés értékével bíró, kezdeményező elsőség magyarázza. Viszont hatásának titka a felmutatott „képlet" teljességében rejlik: valahol, valamelyik helyzetben vagy fordulatban, a regény minden olvasója megtalálja a maga külön „esetét", amelyhez személyes köze van.
Földi körülbelül ugyanezt az írói módszert alkalmazza a trilógia előbbi két kötetében is, de csak most juttatja érvényre teljes következetességgel és biztonsággal, a művészetté érett mesterség legfelső fokán Bizonyára, mint minden „módszernek", ennek is megvannak a kényszerű adottságai, amelyek bizonyos lemondással járnak. A „képlet" vizsgálata szükségképp kizárja köréből az esetlegest, a hangsúlyozottan egyénit, a kaland véletlenét s az életfestés naturalizmusát. Bármily aprólékosan szálazza ilyenkor az író a részleteket, mégis tipizál. S mert elsősorban behatolásra, megértésre és megértetésre törekszik: kénytelen inkább az intellektushoz, mint a szívhez vagy szemhez szólni. Történetet, alakot csak annyira érzékeltet hát reálisan, amennyire az illúziókeltés szüksége, a regény „láttató" konvenciója múlhatatlanul megkívánja. Földi számolt ezzel, mikor regényében a homlokzat reális hatását alárendelte az alaprajz eszmei kiképzésének, eldöntve maga számára a kérdést: mi fontosabb, a belső-e, vagy a külső, a valóság tömege-e, vagy annak lényege? Ezért látjuk A viszony alakjait inkább átvilágítottan, mintsem portrészerű plaszticitással. Környezetükből kevés fény hull rájuk, – hiába van nevük, foglalkozásuk, társadalmi rangjuk és elhelyezkedésük, – annál több: az író kegyetlen-kíváncsi, éles, kutató tekintetéből, amely szinte röntgen-sugárként hatol keresztül rajtuk. A regény főhősei (s jórészt mellékfigurái is) külsőleg így a film élethű árny-alakjaira emlékeztetnek. Még atekintetben is, hogy egy-síkon mozognak s csupán történetük megadott viszonylatában élnek: a szerelmi háromszög keretében.
Mindez, a régebbi realista-regény esztétikája szerint, nyilván művészi fogyatkozásnak tetszik. Ha azonban az előttünk alakuló új műfajváltozat, az esszé-anyaggal telített „értekező regény" sajátos célkitűzését nézzük: nemcsak azt kell elismernünk, hogy a szóban forgó „fogyatkozás", mert „mellékes" szempontot érint, alig zavar, hanem azt is, hogy cserébe annál bővebb kárpótlást kapunk más vonatkozásban. Egy sereg nyugtalanító probléma kibontásában, a mai szerelmi élet gazdagon rétegezett fiziológiai, mélypszichológiai, társadalmi és erkölcsi keresztmetszetének felmutatásában, az analízisnek drámai mozgalmasságú „történetté" és az elvont képletnek morális jelképpé válásában.
De lássuk végre, mi itt az a sokat emlegetett „képlet"? Mint már említettem: a szerelmi háromszög. Férj, feleség, szerető egymáshoz való s egymás közt változva-alakuló viszonya. Tehát csakugyan a viszony, melynek számtalan variációja figyelhető meg a mai családi életben. Az író joggal mondhatja: nem lehet szemet-húnyni előtte. Tudomásul kell venni, hogy van. Éppúgy, akár magát a házasságot, amelynek a viszony egyrészt beteges kinövése, másrészt szinte a „szükséges rossz" szerepét betöltő, hallgatólag elfogadott járuléka. Földi kiválaszt egy hétköznapi esetet a sok közül s ennek az egynek, a legalkalmasabb típusnak komprimált vetületében valamennyit megmutatja. Keletkezésétől a végéig, minden közbeeső mozzanaton keresztül, minden oldaláról, minden külső-belső vonatkozásában, egész testi-lelki valóságában. S a viszony eredetét kutatva, visszamegy az első gyökérszálakig, amelyeknek kisarjadása már a házasságot megelőző helyzetben adva van.
Rudnay Sándor, a jómódú, előkelő fogorvos, feleségül vesz egy társaságbeli, elszegényedett úrilányt, akit Demeter Ágnesnek hívnak. Egyik részről sem szerelmi házasság ez. Inkább a körülmények higgadt mérlegelésének s az anyagi és társadalmi konvenciók enyhe nyomásának, más szóval bizonyos erkölcsi megalkuvásnak eredménye. Olyan, mint ma a legtöbb házasság: kissé hazug alapokon épült. Sándornak előbb viszonya volt egy Lilla nevű tárcosnővel, aki az ő mérsékelt szerelmi igényeit – megfelelő anyagi támogatás ellenében – tulajdonképpen teljesen kielégíti. Sándor a maga módján szereti Lillát, mikor azonban egyszer hűtlenségen kapja: szakít vele. S mert ebben a korban már „illik megnősülni", feleségül veszi Ágnest, aki szintén egy „viszony" megszakításával megy bele a házasságba. Ám az ő érzelmi kapcsolata egészen más természetű. Ági Pély Istvánba, egy rokonszenves, szegény, bizonytalan állású fiatalemberbe szerelmes. István viszontszereti őt. Szerelmük, mégis beteljesületlen marad. Nemcsak a jövő reménytelensége miatt, hanem azért is, mert ági „érthetetlenül" idegenkedik az illegális szerelmi formától. Hősiesen és tisztán visszautasítja a fiú heves ostromát, anélkül, hogy tudatában lenne ellenállása igazi okának. Ez az ok: régebbi keletű, erotikus természetű gátlás. Ági ugyanis még a háború alatt beleszeretett Gáspár Zsigába, egy daliás huszártisztbe, aki egyízben – mielőtt kiment a harctérre – erőszakkal akarta őt magáévá tenni. A szégyenletes kísérlet nem sikerült. Zsiga nem sokkal utána elesett, Ági pedig azóta sem bírta elfeledni a szörnyű kaland izgalmát. Ennek a lelki traumának emléke, amelyben az erőszakos szerelmi vágy az erőszakos halállal párosult, kihatott egész életére. Ki tudja: talán, ha Zsiga nem hal meg, benne föllelte volna azt a mindent jelentő, igazi férfit, akit később két másikban, az urában és a szeretőjében együttvéve sem bírt feltalálni? Mert Ági házaséletébe csakhamar belépett a szerető, István személyében. Előbb az urát szerette, azután Istvánt, végül mind a kettőt. Érzéseinek, vágyainak, testi-lelki hiányérzetének kusza szálai teljesen összegubancolódtak két férfi szerelme között. S házasságára és viszonyára egyre fojtogatóbb hálót terít a háromszöggel együttjáró, kényszerű hazugságok sűrű szövevénye. Áginak gyereke lesz. A gyereknek István az apja. Sándor ezt nem is sejti. Csakugyan nem? A szerelmi hármast mindenki látja, egyedül a férj nem tud semmit. Nem akar, vagy nem mer tudni róla? Mi ez? Kényelem? Vakság? Ez is, az is. Mindegy. Egy szép nap majd szétszakad a hazugságok hálója s három ember hazug boldogsága egyszerre hullik a szennyes, kavargó mélybe... Előbb Ági tudja meg, hogy Sándor megcsalja Lillával – de magába-nyeli sértett hiúságát, dühét és féltékenységét. Ő hallgat. Nem azért, mert bűnösnek érzi magát, hanem mert nem akar megalázott fél lenni. Később s elég későn, Sándor jön rá az igazságra. Ő kirobbaan. Verekszik, majd válik. „Leszámol." S közben újra beleszeret a feleségébe. Kegyetlenül szenved. De ugyanúgy szenved Ági is, aki a válás után hallani sem akar róla, hogy István felesége legyen. A férjével együtt – úgy érzi – elveszítette a szeretőjét is. A felbomlott viszonnyal együtt magát a szerelmet. S a két férfiban szintén valami ilyesféle változás történik. Ők csak együtt tudták szeretni ezt az asszonyt: nekik közvetve egymáshoz is közük van ebben a bonyolult vonatkozásban. És most megkísérlik összefoltozni a szétszakadt hálót. Megpróbálnak visszamenekülni a „boldogító" hazugságba.
A viszony itt éri el a moráli süllyedés mélypontját. Ági szeretője lesz az elvált urának s vele csalja meg Istvánt, a gyermeke apját. A „képlet" alakulása kész, bevégzett. Ki van merítve, több változata nincs. Ami hátra van: már csak az idegek teljes összeroppanása s az erkölcsi csőd csömörben való jelentkezése, a „romboló" öregség küszöbe előtt. A viszony elpusztult és vele-pusztult minden hazugságból-szőtt, csábító és csillogó, hamis értéke. Szerelmet, kéjt, házastársi békét, családi boldogságot, nyugalmat, derűt, harmóniát egyképp elnyelt a förtelmes mocsár, amelynek hínáros mélyéből egyedül a szerelem gyermeke – Ági és István fia – gázol ki tisztán és sértetlenül. A serdülő fiú, ráébredve a körülötte gyűrűző szennyes valóságra, elszökik feldúlt, meggyalázott otthonából és Istennél keres menedéket: szerzetes lesz. Végül anyja is mellette talál vigaszt, annyi kínzó és önkínzó hánykódás után. A zárda nyugtató csendjében az öregedő Ági melancholikus, őszi enyhülettel tekint vissza boldogtalan életére, amelynek riasztó emlékein úgy muzsikál keresztül nagymessziről egy régi huszár édes sarkantyúpengése, mint a tiszta, boldog, elérhetetlen szerelem örök Leitmotívja.
A zárótételben az író az ég felé mutat. De csak azért, mert idelenn nem talál semmi igazán érdemest, amire nyugodt lélekkel rámutathatna. Keserű csalódások, tragikus megismerések fájó hajtása ez a földtől elforduló, komor optimizmus.
A regény lényege mindig a dčtail. Egy ilyen elnagyolt, csupasz váz tehát épp abból ad legkevesebbet, ami a legfontosabb: a részletek egymásba-szövődéséből, az anyag sokrétűségéből és a megmunkálás finom árnyalatokban jelentkező gazdagságából. Sőt, magának a „mesének" jelzése még az író jellemző attitüdjét sem árulja el. Annál kevésbé szemléletmódját és vizsgálódásának módszerét.
Földi a legjózanabb diszciplina neveltje. Orvos, aki elsősorban néz, lát, tapint, megfigyel, kutat, konstatál s csak a megismert tapasztalati tények alapján következtet, mond véleményt vagy ítéletet. S jó orvos. A tünet mögött mindig megkeresi az előidéző okokat is. A viszonyt szinte mikroszkopikus vizsgálat alá veszi, Egyúttal azonban eredetét is felderíti. Alakulását pedig úgy kíséri nyomon, mint egy betegség kifejlődését, az első lázas állapottól a katasztrófáig. tárgyilagos és őszinte. Nem hallgat el semmit. A „legkényesebb" részletek fölfedésétől sem riad vissza, ami különben természetes, hiszen a látszatoktól és előítéletektől megszabadított, kendőzetlen, nyers igazságot akarja kifejteni a hazugságok rárakódott burkolószövetéből. Tekintetét elsősorban a testi valóságra szegzi. A testet faggatja, még akkor is, amikor kiváncsisága mélyebbre vág s a lélek titkait fürkészi. Fiziológián keresztül igyekszik tisztázni a pszichológia rejtelmeit. Így magától-értetődően kerül érdeklődésének homlokterébe az ösztönélet leghatalmasabb testi megnyilatkozása: a szexualitás. Az érzéki szerelem, amely minden érzék fölött uralkodik s minden vágyat leigáz. Földinél ez a testnek pogány, de lelki megváltást sóvárgó vezérszólama. Körülbelül ugyanazt vallja róla, amit nemrég az egyik keresztyén egyház püspöke mondott: „A nemi ösztön önmagában nem lehet bűnös. Sőt, van benne valami emelkedett méltóság. Isten nagy erőt bíz vele az emberre. S a szerelem végső soron nem egyéb, mint követ Isten és az ember között." Hangja ezért a szokottnál is komolyabbra fordul, mikor a test misztériumának lélekig érő kérdéseibe mélyed, – távol tartva magától minden frivol kíváncsiságok.
Hatalmas erkölcsrajz A viszony. Inkább belső, mint külső korkép, bár hátteréből hiányzik a „történelmi" aláfestés sem, a háborút követő évek bomlasztó atmoszférájának jelzése. Ez itt mintegy általános keret-ok, amely a szociális és etikai bomlás rengeteg apró, egyes, egyéni okát zárja magába, tömött rendben. Földi új regénye – épp az író szemponjainak gazdagsága miatt – rendkívül zsúfolt s különösen második felében: csaknem drámaian sűrített. Szerkezetileg mégis kiegyensúlyozott. Nem érzik rajta sem a bőség zavara, sem a vonalvezetés ingadozása. Tiszta, részarányos, világosan áttekinthető, egységes egész, amely tartalmi értékével és érdekességével kárpótol a művészi megjelenítés puritánságáért.
Semmi kétség benne, hogy a „nagy regény" nálunk oly ritka rangját nemcsak a külső méretezés biztosítja számára, hanem a belső építkezés monumentalitása is. Az az eszmei emelkedettség, filozófikus megalapozottság, euróapi kultúráltság és írói igényesség, amely éppoly jellegzetes sajátja Földi Mihály kivételes tehetségének, mint megkülöböztetett értéke legújabb regényének.
