Török Sophie: Szálló egek alatt • Illyés Gyula verseskönyve – Nyugat-kiadás
Török Sophie: Szálló egek alatt •
Illyés Gyula verseskönyve – Nyugat-kiadás
Illyés Gyula verseskönyve – Nyugat-kiadás
Népi költők úgy értelmezik a népies költészetet, hogy a költő azonos tárgyával, s maga époly naiv, egyszerű s korlátolt, mint a táj és nép, amiről dalol. De a költő mindig több, mint táj és nép; amit leír, az saját magával több, a látás, összehasonlítás és megelevenítés bonyolult cselekedetével több. Ha egy író az együgyű táj előtt együgyű lelket rajzol magáról, gyakran csak stilizál, vagy hazudik. Mindenesetre a szimpla naivitás távol esik a nemes egyszerűségtől, s őszinteségtől.
Ha Illyés Gyula népies költő, mint mondják, akkor nem a naiv, nem a stilizált, hanem a bonyolult népiesek közül való. Tudatos költő ő, ki pontosan ismeri minden fegyverét, s bármily ösztönösek is célzásai, a találat sohasem véletlen. Még laza sorai, s pongyola rimei sem véletlenek, a spontánság és egyszerűség nem a legkönnyebb művészi feladat. Egyszerű az, amiről minden sallang, s fölösleges cifraság lehullt, higgadt művész-öntudat kell hozzá, s hosszú rögös út vezet ehhez a tiszta egyszerűséghez. Illyés nem «őstehetség», nem primitív sátrakat rak, népies kiállítások díszéül, az ő épületei tetővel s homlokzattal súlyosak, anyaggal dolgozik, az anyag törvényei szerint, komplikált térrel és idővel, – mindent tudatosan, mint ahogy az egyszerű és spontán Petőfi is bizonyára tudatosan volt spontán és egyszerű. A tudatosságot, s a művészi előrelátást ma az őszinteség, sőt a liraiság rovására szokták írni. Olyan értelmes felfogás ez, mintha valaki egy szép templomot, nehéz oszlopait, lengő íveit, tornyát, s kupoláját avval a büszkeséggel dícséri meg, hogy e nagyszerű épülethez egyetlen terv és számítás nem készült, itt minden spontán és ösztönös, s nem dolgozott rajta egyetlen hozzáértő szakember sem!
Illyés képzeletének kifogyhatatlan gazdag áradása túlmegy a népies realitásokon; a naív egyszerűség könnyedén lép át a félelmes-groteszkbe, irrealitásai zökkenő nélkül olvadnak nyájas humorba, s bizarr, darabos tréfákba. A táj lehet ismerős vidék, azért mégis egyedül a költő tája ez, minden fának, szekérnek, kocsmának színe és íze összekeveredik a szemlélő lelkének színeivel, s ízeivel. E világ egészen Illyés világa, az édes völgyet, szelíd, százarcú dombokat, nem a parasztjobbágy nézi, hanem a százarcú költő, akiben akár egy parasztjobbágy is rejtezhetik. Népies színeiben, zsellér-emlékeiben, s paraszt-otthonosságában fölösleges a lírai hitelt kérdezni. Minden élménye, emléke s indulata a gyökérről beszél, arról a nedvről és ízről, amit üldözött ősök vérén át szívott magába. S most elszakadva a régi földtől és régi sorstól, mégis úgy áll a világ elé, mintha minden ősök helyett élni, s bosszút venni küldte volna sorsa. Küldetéses költőnek lehetne nevezni, a fajtához való hűség, amit útravalóul hozott, sokszor majdnem romantikus, de a fájás, amit a távoli ős megütött testéből örökölt, a szív legszebb, s legmélyebb húrjait zúgatja meg benne. De milyen bosszú ez? Milyen büntető?
Ez verte hát. Ez volt. Nézz reá mégegyszer:
…Köszönj és menj tovább. Nem, nem bünös itt senki.
De bocsánat mégsem lesz hetediziglen.
…Köszönj és menj tovább. Nem, nem bünös itt senki.
De bocsánat mégsem lesz hetediziglen.
Illyésnek kevés köze van a jelenhez, a költőben az élmény csak akkor kap körvonalat, ha multtá válik, ebben a távlatban kapja meg minden esemény időtlenségét. Csak a szép, s csak az tud fájni, ami elmult, a fakó emlék is kitüzesedik a fájdalom szorításában. Az élmények szépsége s pótolhatatlansága csak a visszaidéző emlékben derül ki, – de az emlék azt is közli: bármily szép, s feledhetetlen, már elmult! nincs többé! E veszteség fájdalma felnagyít minden elhullt percet, s a költő csak úgy tudja megcsalni a könyörtelen mulandóságot, hogy újraépíti, amit elveszített. Illyés Gyulának majd minden verse ilyen újraépített, újraélt, újraélvezett s kínlódott mult, s immár a megmaradásnak megmentett mult.
Ez az a finom, titokzatos és csillogó fátyol, ami tájait s érzéseit is belepi könnyű ködével. De Illyés nem a multakat sirató költő, nem ő megy el a mult dohos pincéibe, hanem a jelenkor ragyogásába emeli azt is, ami színeit már az enyészetnek adta. Még fiatal életkedve, darabos duhajsága sem a jelentől kapja lökéseit. Az elfutott gyermekkor pajkos ízeit régi zamatukban, bánat nélkül is képes újrakóstolni ez az alkotó emlékezet. A drága otthon széthullt falait nemcsak a bánattal emlékező férfi, a boldog ifjú vidám varázsa is újraépítheti, s káprázatképeiben nem elszakadt mai énjével jár, hanem annak a lelkes, vad és indulatos lénynek lelkével, aki ma már szintén a multé. Lényegében ez a költő legfontosabb dolga e világban: úgy élni, hogy az emlékezet mindent megőrizzen, s az emlékek tárháza a nyersanyag, melyből a költészet csodája új valóságot épít, visszahívja a halottat, s újrateremti. A jelen csak állatoknak, s tudattalan érzékeknek szolgál, a költő más dimenzióban él, az elveszett időt kutatja fel, visszarabolja kincseit a mulandóságtól, s ezer szilánkból rakja ismét egészbe. Mégis, amit így újraalkot, már nem lesz ugyanaz, több lesz a távolsággal, más lesz az emlékezés eltolódásaival, más és több avval, amit a művészet ad minden multnak. De akárhogy volt is a valóságban, most már így élethű és így igaz, az idők végeztéig.
Lehet elfogultság, ízlés és szeretet elfogultsága, hogy nekem a sokféle lehetséges világkép között egészen különösen kedves az Illyés Gyula verseiben kinyitott világ. A vers első soránál belépek a tájba, melynek függönyeit a varázsló örömével vonja szét, belépek, vele járok gyémántos kazlak, fehér szárnyakkal gőzölgő lovak közt, hóban és ködben és csillogásban ellenkezés nélkül átveszem a költő szuggesztióját, s úgy látom e világot minden részletével, s váratlan fordulataival, ahogy ő kívánja. Néha nem is tudom mindjárt, hol vagyok? Értelmemet elbódítja az a lendület, mely már az első soroknál kézenfog, csak a vers sodrát érzem, a boldog nekiiramodást, ritmus és zene ünnepi hömpölygését. Sokszor úgy érzem, Illyés verseit, minden ízükkel, árnyalatukkal, s közölnivalójukkal, talán még annak is érteni kellene, aki nem tud magyarul. Ez a verseiben hömpölygő zene választja el Illyés minden sorát más versektől. Nem értek verstechnikához, s talán nem mindig tudom, versformái milyen ősöktől származnak, de az a jambus, vagy alexandrin, amit ő használ, úgysem hasonlít más költő jambusaihoz. A kritikus meglesheti, milyen formával, ötlettel, hagyománnyal s trouvaille-jal érte el a költő hatásait, a költő igazi titkához azért semmivel sem került közelebb.
De nem minden Illyés vers vált ki zenei hasonlatot, inkább a régebbiek, e kötetből leginkább a Távozó. Új kötetének több verse erősen képszerű. A koldusok, A betyár, Motoz a hold, Mint bús ebvonitás verseinek sajátságos realizmusa, s groteszk irrealizmusa is nagy zsánerképek hatását teszik. Kis verseiben egy-egy futó érzést, hirtelen látványt mesteri erővel tud megrögzíteni (Gyermekkor, Házasok). Az Ujoncok, Paprikák még kamaszos, duhaj életkedvének vidámságát hirdetik, s az Óda egy afgán miniszterhez egyik legjobb példája oly humornak, melyben a széles jókedv békésen megfér a legmaróbb szatirával. Legüdébb, legédesebb színeit szerelmes verseibe itatta, kevés ilyen verse van, de mind hibátlan. A Fiatalasszony reális portrénak, s tiszta költészetnek egyformán remek. Falusi képeit tisztaságuk és szelídségük külömbözteti meg a megszokott falusi képektől, hiszen Ady óta a falu színei éppen nem szelídek. Illyés világában még a legdurvább realitás s legősibb zamat is megkapja azt az enyhe, s békítő világítást, ami e léleknek egyéni fénye.
Illyés az a költő, akit szerető kortársai mindig mindentől féltenek. Féltik, hogy forrása kimerül, témái elapadnak, féltik meggyőződéseit, érvényesülését, bátorságát féltik s gyávaságát is, – a költőtől ma költészetén kívül kora még valami hősi cselekedetet is kíván, bátor kiállást egy eljegyzett eszméért. Ez az igény Illyéssel szemben is fennáll, vagy legyen hazafias költő, vagy legyen a nép kenyerének bátor védelmezője, a kettő együtt azonban lehetőleg ne legyen. A költő manapság nem lehet kétféle, legfeljebb kétszínű. Az utókort talán már nem fogják érdekelni a költő magánügyei, sem szociális hajlamai, az utókort remélhetőleg már csak a költészet fogja érdekelni, mint ahogy Petőfiben ma már nem legfontosabb nekünk az, hogy forradalmár volt. Én nem akarok ily szempontok szerint ítélni. Nem féltem Illyésnek sem jövőjét, sem költészetét, amelyik költészetben a világ csak ürügy és nehezék, csak cölöp, amihez a könnyű lélek lekötötte magát, ahol a költészet forrása a kedélyből árad, ily költőt fölösleges is bármitől félteni. A türelmetlen, s új izgatókra vágyó világ talán elunja magát a nyájas panoráma előtt, s rögtön más panorámát követel, de a költőnek nincs sietős dolga, ráér nyugodt örömmel színezni képeit, s építgetni tájait, ráér új vidéket keresni ege alá, ha maga is betelt a régivel. A költészet mindig csoda, s magyarázhatatlan, az is, ami van, az is, ami lehetséges. Hány költőről állapították már meg a beavatottak, hogy kimerült, s felélte forrásait, amikor váratlan áradattal s váratlan irányból támadta hátba elparentálóit! Az különben is még egészen eldöntetlen vita, vajjon melyik emberi szerv éleslátóbb? A gyanakvó epe, vagy a lelkes szív? De ezt nem is kell talán eldönteni. Vannak művek számosan a szív s ismét mások az epe számára.
Illyés új kötete nem értékben, csak hangulatában külömbözik az eddigiektől. Oly üdén boldog és vidám vers mellett, mint a Jön az ősz, találunk olyan verseket is, melyekben a gyönyörű lendületű régi fiatal életkedvet valami rossz sejtés kezdi ki, a hangos boldogság elakad, s a költő néha oly tétovát lép, mint első szédülés ijedségében a bizonytalanná vált test. Nem gazdagságán esett csorba, sem üde lélekzetvételén, csak életkedve lett hervadtabb. A must csípő, lengő fiatal ízébe a felforrt szesz fanyar karcos íze keveredik, s a naiv életöröm pompázó erejét pillanatokra megdermeszti az öregség és halál messzi ködből előrajzolódó kisértete.
