Halász Gábor: Kassák, a költő • Válogatott versek, 1915–1935 – Pantheon
Halász Gábor: Kassák, a költő •
Válogatott versek, 1915–1935 – Pantheon
Válogatott versek, 1915–1935 – Pantheon
Egy franciának, aki analógiák segítségével tájékozódott távoli irodalmunkban, némi habozás után Kassákot neveztem meg, amikor surrealistáink felől érdeklődött; némi habozással, mert hiszen közvetlen hatásban aligha van köze hozzájuk, de lényegben annál igazabban, mert salaktól tisztult, ízében mégis a régi, nyers anyagra emlékeztető költészetére, szomorúságba enyhült lázadására, a világos értelmű sorokra, amelyekbe csak néha-néha csap az egykori szenvedély kísértéseként egy értelmetlen, csak hangulatos hasonlat, az egész idillre, amely a zápor utáni táj csapzott nyugalmát idézi, milyen jelző illene jobban, mint a «valóságfölötti», a természetet stilizálva szolgáló költői irány neve? Egyéni érésből és mozgalom nélkül megint egyidejű tudott lenni modern áramlatokkal, mint ahogy programmosan, konok újat kereséssel együtt futott a háború hangzavarát doboló futurizmussal és a forradalmak ideglázában üvöltő expresszionizmussal. A Nyugat nagy gátszakítása után, amikor az egyes mesterek már maguk váltak példaadókká, ez a nyugtalan és tanulékony vasmunkás szállította tovább rendületlenül az idegen példákat, az autodidakták merevségével kötve le magát hozzájuk és a tehetség holdkóros ösztönével mentve ki belőlük a maga egyéni hangját. Kiáltványok, kiáltó versek és kiabáló tanítványok sürgették a «mát» és a «tettet»; mennyi minden elavult ezekben, elsősorban a támadások és a társak, és a versekben is a plakátszerű; de mennyi minden visszamaradt elfelejtett hagyományként a mai harmincévesek számára, a kollektív gondolat, a politika fontossága, az építő versélmény szemben a szépítővel, az őszinteség, mint fitogtatott cél, az erkölcsi felelősség, nyersebb zene, kendőzetlenebb hatások. Ha vannak termékeny áldozatok, a kassáki mozgalom ismétlődő csődjei bizonyára azok voltak, lassan érlelve a végül sikeres költőt és a segítő csapatokon kívül, a jövőben egy sikeres költői iskolát. Mint Gogol Köpenyéből az orosz realizmus, úgy hajtott ki a kassáki tételből az illyési következtetés, nem tanítványokban többé, hanem önkéntelen követőkben.
Kassáktól ma divat elválasztani a mozgalmát, talán ő maga is szívesen elfeledkezne róla, hogy az ember magakeresése tisztábban álljon a szemek előtt; pedig az egyéni fejlődés és háttere szorosan összetartozik. Nála nem elég a válogatott verseket olvasni, a visszavetített egyenes utat követni, hanem fel kell lapozni a köteteket, még inkább a folyóiratokat, amelyekbe ágyazódtak, az összes kilengésekkel, mellékutakkal, zsákutcákkal együtt, hogy igazi képet nyerjünk költészetéről; valaki, akit nem az eredményei igazolnak, hanem a keresései. A Tett a háború derekán indult, már a vereség előrevetett árnyékában, első száma Apollinaire versfordítást hozott, a későbbiek Marinettit, dacosan az ellenségek táborából idézve mintáikat. Békét követeltek és közben a háborút dicsőítő aktivizmusra hivatkoztak, ahogy már Babits fejükre olvasta következetlenségüket egykorú bírálatában. De nem ez volt az egyetlen következetlenség merész igéikben; az énnel szemben jöttek, mégis az «én lehetőségeit» éneklő Apollinairet érezték rokonuknak, «hidegnek és keménynek» szerettek volna látszani. («Tarpae magas sziklája vagyunk» – írta Rozványi), mégis patétikusak voltak, túláradók, az univerzális életet dícsérők. «Az élet billió lehetőségét csapolom magamból» – hirdette Kassák, mondatai idegesen csaptak ki medrükből, felkiáltójelek hemzsegtek a sorokban. Bevezető cikket Szabó Dezső adott és mindnyájuk tolla alatt már ott hangoskodtak a kedvenc szólások, amelyeknek később ő lett nagybani szentesítője. Kassák programmjában is az új irodalom «az alkotó erők dicsőítője», «kor lelkéből lelkezett tűzoszlop», a «kozmosz teljessége», «a magukra eszmélt erők éneke», végül már teljes sikerrel: «Az új irodalom glorifikált ideálja a végtelenbe derülő Ember!» De a harmadik számban jelent meg a Mesteremberek is, hogy sziklaként emelkedjen ki az erőltetett, daráló vagy túlhangosan kiáltó egykorú versei törmelékéből. Rossz stádiumban volt, de néha csodálatosan, százszázalékig sikerült a különben csak zavart okozó programm megvalósítása.
Kassákot a háború másfajta megélése különítette el az előtte járó költőktől. Míg Ady és Babits az idegek iszonyával válaszolt a nagy megrázkódtatásra, Kassákot voltaképpen érdekelte a háború borzalmas színjátéka, egyik versében (Most téged énekellek) szinte dithirambuszra ihlette, a felszabaduló erőket, a hősi pazarlást, az aktivitást érezte ki belőle, majdnem felejtve gyászt, megdöbbenést, tiltakozást. Így találkozott, leglényében mégsem következetlenül, a futurizmussal, még a harci hangutánzásban is Marinettihez hasonlítva. Nem helyeselt persze, csak beléfeledkezett a látványba; később ugyanez a látvány a borzalmával hatott, a vér, a holtak, a tűz, a romok, a sebesült karavánok izgatószerével és a vád szavát szólaltatta meg a «süket, üvegszemű sasok», az öregek ellen, akik a pusztulást felidézték. Különös hangváltáson ment át közben költészete. A személyes panasztól, amellyel ő a legkezdetén, a Nyugat két költője mindvégig felelt a borzalmakra (a háború első évében írt egyik versében még a költők, a vers sorsát félti «a vad, rekedt torkú mozsarak» üvöltésétől), a vér és vas látványos színjátékán keresztül elérkezett a kollektív számonkérésig, a csüggedéstől a lázadásig. A művészlélek vergődött és sikoltozott, a kívülállók részvétével a közösség iránt, a primitívebb lélek a tömegek mélyebb ösztönével érezte át a lenyügözöttség, majd a romboló felszabadulás örömét; katona, aki eldobja fegyverét.
A fordulat szükségszerű volt, de nem vált előnyére. A kezdeti lassan, komoran húzódó mondatokat most röpke, ideges sorok váltották fel, a reménytelenség mély színeit az optimistább, de szavalóbb, kongóbb hang, a komoly, teljes képeket erőszakolt ürességek és nagyotmondások. Jönnek a kassákizmusok, a költő, maga is festő, a kortársak festményeit nézegeti és a képemlékeket igyekszik versébe vinni; «rettenetesen kigurult a horizont», «az ember felszúrja magát a térbe». Szabad verse is, amely eleinte egybefogott, kellően záródó volt, egyre szétfolyóbb és kapkodóbb lélegzetű lesz, elvonatkozott, nagyigényű, kis teherbírású szavakkal, mesterséges izgalommal terhes. Amíg a cél, a forradalmi, egyre magátólértetődőbb és egyszerűbb, a kifejezés – rejtelmes, még ma sem teljesen megvilágított ellensúlyozásul – egyre keresettebb, kezdődik az értelmetlenségek utáni hajsza, az erőltetett együttlátások, amelyek tulajdonképpen idegenek az ő csendes szemlélődésétől.
Közben (1916 szeptemberében) a Tettet betiltják és egy hónappal később megindul a Ma, a felfokozott akció jegyében, hogy a legfelfokozottabb, a bolsevista akció vessen véget az életének, 1919. májusában. Hangosság, harciasság az éltetője az új lapnak. «A képek harci eszközök». Jellemzően Kassák cikkével indul a plakátról és Hevesy Iván plakátcikkével szűnik meg. A tendencia egyre élesebb, a tartalom egyre elvontabb, az anyag, vers, cikk, novella, egyre silányabb. Már nem a fínomabb franciák, hanem a nyersebb németek, Die Aktion, Der Sturm példája lelkesít, a képzőművészetben az uralkodó kubizmus kínálja csábító analógiáit, a versből is, mint a képből száműzni akarják a «novellisztikus tartalmat». Míg követeléseikben «énük kozmikus fontosságát» kívánják, szélsőn egyéni indulatokra árulkodón, de verseiket puffogó közösségi szólamokkal tömik tele, a vezér néha legegyénibb hangjával csakugyan kollektívet, sőt egyetemest tud adni, pl. a Bányászok a hajnalban. Persze az átlag Kassák-vers ugyanekkor így hangzik: «Üvölt az akarat. – Az elszabadult akarat világteremtést orkánzik a torkunkból. – Testvér! – Asszony és férfi! – Az utolsó vérbőség aktivitásával nincs megállás. – A fiatalság energiatöbblete ágyúzik velünk.»
A forradalom és bukása, az emigráció önkívülete csak felfokozza ezt a rossz hangot. Az új minta, a legújabb, amit feltétlenül át kell venni, a dadaizmus, az értelem csődje. Józan eszét ő is beletöri a zagyvaságokba, a belső szerkesztést, amelyre oly büszke volt, végkép feladja, lompos prózasorokban hódol a divatnak, végre képversekkel takargatja kifejezés-képtelenségét. De lassan szűnik az izgalom, hazatér az emigrációból, egy darabig még vers és különösen próza magán viseli a pártízlés szegényes egyenruháját, míg aztán megszületik a prózai remekmű, az önéletrajz és 1931-ben megjelenik 35 verse, az újjászületett költészet. Ébredés a lázból; van valami a kötetben a lábbadozó beteg gyengeségéből. Az éles színek megenyhültek, inkább a sorok mögött morajlik, mint távoli mennydörgés, az elégedetlenség. Széteső körmondatai után újra összetartóbb keretbe illeszkednek és egyre személyesebbé válnak az élmények. A dadaista tanulságot is hasznosítja; a kép nem olyan keményen egységes, mint volt a régi versekben, a logikus képzettársítás helyét ösztönösebb hangulatsodrás foglalja el, csendes melegség, egyszerű líra húzódik meg a versben, majdnem biblikus ritmusok festik alá a maga életét és a benne megtáruló munkássorsot. Nem nagyígényű többé, szűkkörűségéből nem akar erőszakos puccsal kitörni. Mindenféle hangot megpróbált, most már csak azon szólal meg, ami a legjobban bevált. Mert ez az alaphang kezdettől megvolt és jó volt, csak néha egész idegen fekvésbe kényszerítette.
A válogatott versek a költő dúlt pályáját talán túlságosan is megtisztítva és kisimítva hozzák szemünk elé. Szigorú volt a mai meghiggadt énnek az önkritikája, megint olyan pedánsul komolyan vett, mint annakidején az izmusok követelései; a hajlam, hogy feladatnak élje meg a szépséget, a változott formában is megmaradt. Nehézkes kézzel nyúl örök-leküzdhetetlenül minél törékenyebb és sejtelmesebb hangulatok felé; a kettő egymást feltételezi és együtt szállítja a sikert, a kassáki idill vontatott kántálását és tiszta üveghangjait, az egyetlen versfajtáét, amely legtombolóbb korszakában is úgy lett jó, ahogy máma. Versei erőssége az egysíkúság, a felvetett kép egyenletesen bontakozik ki, a részletek közvetlen egymásmellé rendelésével, valami magátólértetődő egymásutánban az írás perspektívaművészetének bonyolult játékai nélkül; a távoli hasonlat, az «értelmetlenség» is különös valóságízt kap a felsorolás technikájával; a szokottnál egyszerűbb eszköz idézi ősi kiegyenlítődéssel a szokottnál költőibb hatást. A kassáki sorok tulajdonképpen nem jelentéssel terhesek és asszociációk gomolygását sem igen indítják el; kiváltott jóérzésük gondolattalan elnyugvás, csendes alámerülés a szomorúságban. Zenéhez hasonlít hatásában, mégsem merném zeneinek mondani a mondatait; bágyadt esésükbe alig tör be ritmus, ha csak a lélegzetvétel nyugodt szüneteivel nem. Ilyen sorokban: «Esténként felgyujtom magamban a szegénység kristályait», «Hüvös szél repül a felhők alatt, szeretnék leszállni a mélybe, de ablaktalan a ház, melyből kihajlok», «Az idő múlik fölöttem s én egyhelyben forgok emlékeim hintaján» nincs váratlan ötlet, különösebb költői fogás, vagy megvesztegető muzsika, mégis meglepnek és rabul ejtenek, céltalan hulldogáló és összegyűlő szavai betakarják szívünket, mint hóesés a tájat. «Nem panaszkodom – mondja a kötet nagyon szép utolsó versében – Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve, elmondtam életemet». Megeredt nyelvű beszéd – a kassáki költészetet nem határozhatni meg hívebben.
De ami tetszik benne, az kelti fel hiányérzésünket is; szépségei egyformák. (Ezért mondottam, az eredményei csak félig igazolják.) Igazán változatos soha sem tudott lenni, még igazán kemény sem; hiába szavalják kórusok, jó versei magányos révedező olvasásra valók. Nem volt igazán forradalmár sem, nem politikailag, ahol bátran állott helyt meggyőződéseiért, de lelkileg; ha lelkesítette munkástársait, sohasem volt olyan meggyőző, mint most, amikor csüggedten szemléli sorsukat. Kissé vissza is él a sikerrel és egyformán kicsengetett verseiben néha már a hálás attitude érzik, magányos Marius a romok felett. De ezt megint csak az eredendő nehézkessége okozza, a lelkiismeretesség, amellyel egy-egy alakváltását végig vállalta. A hang őszinte, egy-egy verse csodálatos tisztán tárja fel szépségeit, egy megharcolt élet emlékei adnak felmentést az új idillre; a költő megtette a kötelességét.
