Gy. A.: Léopold Robert
Gy. A.: Léopold Robert
Francia és svájci lapok mostanában ünnepelték e neuchâteli festő halálának százesztendős fordulóját – s tartós, bár szűkkörű népszerűségét mi se bizonyítja jobban, hogy míg Középeurópában és nálunk is talán csak a műtörténészek emlékeznek rá, szűkebb hazájában, Svájcban egyszerre két könyv is jelent meg róla, mind a kettő nőírótól (D. Berthoud és L. Florentin) s egymás után több kiadásban. Léopold Robert, bár Ingresnek és Delacroix-nak volt a kortársa, festői stílusával és témáival inkább a praeromantikához tartozik, ahhoz az életstílushoz és művészethez, amely pusztán a kicsi Svájcban Rousseaut, Gessnert és Madame de Staëlt, az érzelmes nép- és természetszemléletet, a szépséges és reménytelen szenvedélyek kultuszát adta Európának. A juravidéki órás fia Páris után különösen Olaszországban lesz festővé, ott leli meg híres témáit, a brigantikat, a halászokat, az aratókat, a paraszti Madonnákat, Corinne-t a misenumi fokon, mindazokat a nagy, cifra s ma még üresen ható vásznakat, amelyeknek reprodukciói egész Nyugateurópában elterjedtek s amelyeket esetleg a mult század huszas éveiben a mi Ferenczi Istvánunk és Széchenyink is megbámulhatott Olaszországban. S ez a festő, akinek népszerűsége majdnem minden kortársáét túlszárnyalta, akit Musset és Lamartine versben és prózában magasztalt, negyvenegy éves korában, dicsősége tetőpontján, egy velencei palotában öngyilkos lesz, talán családi terheltségből (egy testvére is így halt meg, őelőtte), talán egy csak újabban kinyomozott szerelmi csalódása következtében. Ez az érzelmes plebejus, akár csak egy roussesui hős, egy igazi hercegnőbe, Napoleon unokahúgába s egy másik Napoleonida feleségébe volt szerelmes. Charlotte Bonaparte rajzleckéket vett tőle Rómában, majd Firenzében s amikor fiatalon özveggyé lett, a halott férj emlékére Robert-rel együtt készített egy sorozat római litográfiát, míg a festő legtöbb képébe belecsempészte Charlotte arcát. De ennél tovább nem jutottak; az özvegy ragaszkodott nevéhez, a művész viszont, legnagyobb sikerének, az Adriai Halászoknak kiállítása után, hirtelen kétségbeesésében átmetszette a torkát műtermében, szemben utolsó képével, Mozart-muzsikát hallgatva, a legszebb irodalmi példák szerint s hamar elfakult képei helyett ezzel az oly tipikus regényes csattanóval állítva magának emléket… Barrčs, aki meglátogatta Léopold Robert sírját Velencében, az Amori et Dolori Sacrum egyik legszebb fejezetében őt is a velencei árnyak, a Goethék, a Byronok, a Musset-k, a Wagnerek közé sorolja s e lagunák bűvöletével, ezzel az érzelmi mocsárlázzal magyarázza Robert öngyilkosságát; képeinek azonban ő sem, a mai kor sem kegyelmez…
