2.
2.
Az értelem hamarabb ébred, mint az érzések, a kíváncsiság előbb, mint a szenvedélyek. A gyermek előbb kérdi a tudós miértjét, s csak aztán a költő hogyanját. George elemi botanikát és geológiát és csillagászatot olvasott, és lepkéket gyűjtött, és kémikus akart lenni, és utálta a görögöt. S akkor, egy este, hirtelen megváltozott a világ. Márton-nap körül volt. A délnyugati szél egész éjjel söpörte a puszta lankákat, crescendo áradva a gyorsaság vad extázisában, olykor az elhaló erő zokogásaiba fulladva, míg lentebb szüntelenül, könyörtelenül üvöltött a vihar középhada. Az ablakok recsegtek. A zápor verte az ablaküveget, beszivárgott és bugyborékolt a fatáblák eresztékein. A tenger, mely kétesen rémlett a homályban, bömbölt, mint egy őrült, csapkodva a sziklát, fehér paripái toporzékoltak. Még a legnagyobb hajó is menedékbe kívánkozott. George aludni ment, szűk, magányos kisfiú ágyába, a zivatar szabálytalan harmóniájában, s ki tudja, milyen tündér, micsoda Puck, a szépségnek mifajta szelleme jött lovagolva az orkánon délről s micsoda bűvös növény nedvét hintette bezárt szemeire? Másnap reggeltől estig sivított a szél, folyton csökkenő erővel. Félnap-szünidő volt, a játékóra elmaradt az eső miatt. Ebédután George szobájába vonult, s elmerült könyvei, pillangói és ásványai közt. Hirtelen sárga napfény rezzentette föl. Az utolsó felhők, fényes, rojtos szélű cafatokká tépve, lágyan hajóztak a sima kék égen. Nemsokára még ezek is eltüntek. George kinyitotta az ablakot s kinézett. A nedves föld nehéz, nyirkos illata lengett föl hozzá fojtó jácint-szerűségével; az ázott zöldsövény lehellete szinte túlédes volt; a fiatal nyárfák levelei a végső szélrohamokban csillogtak s remegtek, gyémántcsöppek sebes füzéreit szórva. Minden friss volt, a levegőnek avval a tisztaságával, mely a nagy szeleket szokta követni, a zsenge levelek szagtalan üdeségével, a puszta lankák ázott füvének szűziségével. A nap fenségesen és láthatatlanul bukott lefelé, egy kitáruló aranyörvénybe, s az arany, amint a nagy labda eltünt, csillámló kemény kékbe és zöldbe olvadt. Egy rigó két rigó, egy tucat rigó szava harsant föl; s amint a fény olvadt, úgy olvadt a hang is mind egyetlen, végletekig melankolikus és tiszta madárhangba.
A szépség bennünk van, nem kívülünk. A magunk külön szépségét ismerjük föl és halásszuk ki a végtelen áram hullámzatának mintáiból. Fény, formák, mozgás, csillámlás, szag, hangok, egyszerre úgy jelentek meg, mint gyönyörforrások, mint valami belső élet tolmácsai, nem mint a dolgok megszokott külszíne. Egy kisfiú, életének első extázisában, a szépség misztériumán tünődött.
Éles hang hallatszott a lépcsők felől.
– Georgie! Georgie! Gyere már ki abból a fülledt szobából! Szükségem van rád, valamiért küldeni akarlak…
Micsoda perverz ösztön súgja meg nekik, mikor csapjanak ránk? Hogyan tudhatják oly csalhatatlan összetörni a kristályhangulatot? Miért gyűlölik annyira a misztériumokat?
George még nem volt tizenöt éves s már régóta kettős életet élt.
