1.
1.
A veszteséglisták még jóideig folytatódtak a fegyverszünet után – utolsó vérvesztései Európa feltépett ereinek. Persze avval senkisem vesződött sokat, hogy ezeket a listákat olvassa. Minek is? Az élőknek muszáj védekezni a halottaktól, kivált a tolakodófajta halottaktól.
Egy ilyen utólagos lista hozta «harctéren elestek» címszó alatt a következő nevet:
«Winterborne, Edward Frederick George, A/Capt., 2/9. Batter. R. Foddershire Regt.»
Az a csekély érdeklődés, amit ez a kis hír a sok között keltett, s a gyorsaság, amivel elfeledték, még magát George Winterbornet is meglepte volna. Pedig benne megvolt a gyalogos ágyútölteléknek az a feneketlen cinizmusa, ami vidám hülyéskedéssel szokta álcázni magát, úgyhogy a kevésbbé élesszemű tekintetet meg is téveszthette. Winterborne «remélte», hogy elesik, s jól tudta, hogy korai távozását huszas éveinek közepén könnyed stoicizmussal fogják viselni a túlélők. De az, ami tényleg történt, mégis egy kicsit sértette volna hiúságát…
Felteszem, hogy Winterborne neve is szerepel valami hadiemléken, mondjuk, annak az iskolának a kápolnájában, ahol végzett. És természetesen megkapta a kis csinos sírkövét francia földön. De ez aztán körülbelül minden. Senkise sokat bánta, hogy elesett. Csöndes és szegény embernek kevés barátja van; s Winterborne nem sokat számított az övéire, legkevésbbé reám. De volt négy ember, – ő maga mondta ezt – akiről hitte, hogy valamelyest szívükön viselik életét és sorsát. Ott volt az anyja és apja, a felesége és a szeretője. Ha tudná, hogyan fogadták ezek négyen a halála hírét, azt hiszem, egy kicsit meg volna botránkozva. De mulatna is rajta, s talán némileg föllélekzene. Megszabadulva érezné magát bizonyos felelősség súlyától…
A hadvezetőség sürgönye – «sajnálattal értesítjük stb.… hősi halált halt… őfelségeik részvétét stb. …» – a vidéki címre érkezett és Mrs. Winterborne nyitotta ki. Ez az izgalom szinte kellemes változatosságot jelentett számára; mert bizony meglehetős unalmas volt az élet vidéken a fegyverszünet utáni napokban. A kandallónál ült, s huszonkettedik szeretőjét unta, – már egy éves ügy volt – mikor behozták a táviratot. Winterborne úrnak volt címezve, de természetesen az asszony bontotta föl; az az ötlete támadt, hogy valami «olyan nő» kötött bele az urába, aki, sajnos, törhetetlenül hű maradt, gyávaságból. Mrs. Winterborne szerette a drámát a magánéletben. Igen meggyőző sikolyt hallatott, mindakét kezét kissé lottyadt mellére csapta és ájulással fenyegetett. Az udvarló, amolyan csinos, tiszta, sportoló angolfaj, kelletlenül és automatikusan, de igazi regénybeillő érzéssel fogta karjába, s felkiáltott:
– Mi lelte, édes? Megint ő bántotta?
Szegény öreg Winterborne képtelen lett volna bántani akárkit is, de Mrs. Winterborne és a szeretői közt valóságos konvenció volt, hogy Winterborne «bántja» a feleségét…
Mrs. Winterborne halk, nyögő hangokkal, melyek a szenzációs irodalom legjobb hagyományain alapultak, szótagolta:
– Meg… halt, meg… halt, meg… halt!
– Ki halt meg? Winterborne?
Sam Browne talán egy kicsit megijedt. Természetesen, muszáj megkérnie az özvegy kezét – és hátha hozzámegy?
– Megölték azok a hitvány, piszkos idegenek. Az én fiamat, drága kis fiamat!
Sam Browne, még mindig nem értve, elolvasta a sürgönyt. Aztán vigyázz-állásba helyezkedett, szalutált (noha hajadonfőtt), s ünnepélyesen így szólt:
– Szép halál. Sporthalál, angol halál…
(Ha «hunok» estek el, azaz németek: az nem volt se «szép halál», se «sporthalál», hanem «úgy kellett a gazembereknek».)
Mrs. Winterborne könnyei nagyon természetesek nem voltak, de elég hamar fölszáradtak. Drámai irammal a telefonhoz rohant. Tragikusan hívta föl az interurbánt:
– Rrrurbán. (Zokogás.) Kérem, Crump úr, Kensington, 1030. Mr. Winterborne (Zokogás.) Mr. Winterborne telefonja. Ön ismer minket, Crump úr. A mi drága fiúnkat, Winterborne kapitányt (zokogás) megölték azok a bestiák. (Zokogás. Szünet.) Ó, nagyon köszönöm, kedves Crump úr, tudtam, hogy velünk érez a gyászunkban. (Zokogás. Zokogás.) De a csapás olyan hirtelen ért. Muszáj beszélnem Mr. Winterbornenal. Megszakad a szívünk… megszakad. (Zokogissimo.) Köszönöm. Várok, amig csönget.
Mrs. Winterborne férjéhez szólva a telefonnál méltó volt önmagához.
– Maga az, George? Igen, itt Izabel. Ebben a percben kaptam valami rossz hírt, George. Nem, nem, Georgieról. Készüljön el a legrosszabbra, kedvesem. Félek, hogy komolyan rosszul van. Micsoda? Nem. Georgie. Georgie. Most hallja? Igen, most valamivel tisztább. Kedvesem, egy nagy csapásra kell elkészülnie. Georgie komolyan rosszul van. Igen, a mi Georgienk, a mi drága fiúnk. Hogyan? Megsebesült? Nem, nem sebesült, sokkal veszélyesebb. Nem, kedvesem, alig van rá remény. (Zokogás.) Igen, kedvesem, sürgöny a király és királyné nevében. Fölolvassam? El van készülve (zokogás) a legrosszabbra, George? «Mély sajnálattal… hősi halált halt… őfelségeik részvétét…» (Zokogás. Hosszú szünet.) Itt van, George? Halló, halló! (Zokogás.) Halló, halló, halló! (Félre Sam Brownehoz.) Lecsengetett! Hogy bánt engem ennek az embernek a viselkedése! A nagy bánatomban még ezt is! Ki lehet ezt bírni? Pedig hogy előkészítettem a csapásra. (Zokogás. Zokogás.) De nekem mindig küzdenem kellett a gyerekeimért, míg ő ott guggolt a könyvei fölött…
