SZABÓ PÁL: ÚJ KRAJCÁR
SZABÓ PÁL: ÚJ KRAJCÁR
A pitymallat végigmosdatta a tárgyakat az udvaron.
A kazlakat körülölelte a virradat bolyhos hamva, túl a sövénykerítésen rózsaszín ujjakkal babrált a hajnal. A ház előtt az eperfa lombján megmozgolódtak a falevelek, némelyikről egy fáradt harmatcsepp hullott alá. Az apró kis ablak úgy bámult ki a sötét tornácra, mint aki egész éjjel egy pillanatra se húnyta le a szemét. Bent, a házbeli alvókat még tarka palásttal takargatták be az álmok. Madarak voltak ez álompalástra hímezve, puha röptű, lágy, selymes madarak, melyek nagyvirágú réteken át hurcolták magukkal az álmodók lelkét. A szegényemberek boldog aluvásával aludt a család, azzal az éjszakába menekülő riadt igyekezettel, mint akik csak akkor élnek, mikor álmodnak, mert máskép nem bírnák el a napok nyomorúságait.
De verebek bújtak ki a nádtető alól, végig berzenkedték az ereszt, hangos csiripeléssel röpködték végig a tornácdeszkát, hogy beleremegett az ablakot elborító homály.
E nagy zenebonára kinyilt a gazda szeme az ablak melletti ágyon, néhányszor belepislogott az ablakba, s mintha tovatűnő álmai után kapaszkodna, kinyújtotta mind a két kezét, hogy megropogtak tőle a csontja. Nem volt még gondolata, csak úgy, örökkön benne élő ösztönből hajolt az asszonyra, aki háttal feküdt felé. De ahogy szilajon keresztül nyargalt nyakán a vér, belenyilalt öntudatába utóbbi életének káromkodó átka, erre elrémült borzalommal ugrott fel az ágyról:
– Hüh! a mai nap lessz a házra az árverés…
Reszketett a keze, ahogy felöltözött.
Mikor lépett kifelé az ajtón, valami ostoba alázattal esett össze hatalmas teste a küszöb előtt, tán az apjának hajtotta meg fejét, aki az életét ugyanitt lépkedte el reggelente e szent helyen. Tán az apja életének szólt e szent köszöntés, tán az ő életevolt beletemetve ebbe mind a mai napig, hiszen déltájon itt lesz az árverés…
Csizmája üresen kongott át a pitvaron és a hátamögött nyitva hagyott ajtón sietve loholt be az udvarról a reggel.
– Mi is lesz hát, hogy is lesz hát, ha nem lesz háza? – csikordult keresztül rajta a kérdés.
Zsebbe dugott kézzel megállt a tornácon, keserü volt a nyála, mint az üröm és csak úgy, blindre beleköpött a virradatba. De mégis, ahogy utána nézett, megvillant előtte a balta éle a sarokban. Mégis valami a homályban, a szürkeségben, ami villog, amit nem hurcol el magával a menekült sötétség. Szeme sokáig ragadt a hideg fényű vasra, tehetetlen topogással ólálkodott a tornácon, várta, hogy virrad, tán semmit se várt, csak gyermekké süllyedt reménykedéssel kapaszkodott belé a mindenbe, ami nem emberi, a nagy-nagy veszedelem előtt…
Az uccán az urasági csősz trappolt el egy lovon, bekiabált a szokott udvarokra:
– Tótiba repcevágni, napszámra!
Újra és újra ismétlődött ez a kiáltás végig a falun, utána megmozdultak az eperfák ágairól a kaszák, szép volt a reggel, szent volt a reggel, diadalmas harsonával száguldott végig a falun az Élet.
Nagy István, a napszámos és gazda, mintha ez volna az egyedüli orvosság az árverés ellen, nagyranőtt bizodalommal az eperfához ballagott, hogy kimegy a tóti határba, oda nem mennek utána a végrehajtók…
…De az asszony, az ő benne bízó, szerető asszonya, idehaza lehull majd az urak előtt a porba és sírni fog…
…De a fia, de a két fia hiába fogja meg az anyjuk szoknyája ráncát, hiába szakad bele kicsi szívük a névtelen rémületbe, csak megütik a dobot, tán itt, az eperfa alatt és senki se törli le az asszonya fájó könnyűit és nem lesz aki átölelje a két fiókát…
– Hej! az istenit!… – káromkodott szívből, iszonyún és a kaszát úgy vágta vissza a fally közé, hogy mélyen belefájdult a fa húsa.
Észre se vette, hogy tisztára kivirradt, addig ténfergett alá s fel az udvaron. Kínjában lehetetlen terveket agyalt ki egymásután, hogy egészen belefőtt a feje, de a tervek halottak voltak, egykettőre összeomoltak, nem volt egy igazi út, nem volt mód, hogy megtartsa feje fölött a háztetőt…
Gondolt arra, hogy megalázza magát egészen a földig az urak előtt, tán sírni is fog, elsírja rettentő fájdalmát a ház miatt. Elénekel majd sorjában minden zsoltárt ott a küszöbön, amelyet az apja az ő bölcsőjénél és a nagyapja az apja bölcsőjénél úgy téli estéken elénekelt volt. Megkéri igen szépen őket, és mindent ígér újra a banknak, hogy fizet, óh, ő fizet, hiszen hogyne fizetne? Istenem hogyne fizetne… Csak a házát, a felesége s a gyerekei álmát egyideig még hagyják meg…
Arra eszmélt, hogy ott áll a diófa alatt a kert elején és hangos szóval készíti elő a beszédét, amelyet el fog majd mondani az urak előtt… Biztos, hogy lehajolt a beszéd alatt, mert igen sajgott a dereka.
A kelő nap fénye keresztül nyargalt a diófa lombja alatt, a sugarak ujja már túl nyúlt a falun, ki tudja, meddig? Ni, mintha sírna a napnak az arca, roppant darabokban húll vissza róla a könny: a fény… Vagy messze tengerekben fürdött az éjjel és szent rohanásában lerázza magáról a rátapadt vizeket?…
– Éjh!… hát nincs menekülés az árveréstől!?… Hát nincs?…
Ököllel belevágott a fa derekába, hogy megremegtek fönt az ébredező lombok.
A felesége jött a ház felől, az alvástól pirosan, mint a kacagó élet állott meg mellette, az ura vállára tette a kezét és azt mondta:
– Hát nem mentél napszámra, Pista?
Nagy István várta ezt a kérdést, de úgy is félt tőle, mint élete minden bűnétől. Eltitkolta feleségétől ezt z árverést, bízott abban, hogy most is pénzt szerez, mint már egyszer, hogy történt volt és újra megy minden a maga útján. Nem bírta nézni az asszonya szemét, elfordult és úgy mondta:
– Nem mentem, mert máma lesz a házra az árverés…
Szava úgy hangzott, mintha régen megholt ember hazajáró szelleme beszélne, az asszony pedig erre a hírre a diófának támaszkodott és sápadt lett, mint a halál.
– Megpróbáltál pénzt szerezni valakitől?
– Meg.
– Nézted keresztapámat is?
– Azt is.
Csönd. Csak két elkínzott lélek dobogása száguldozza keresztül-kasul a falut, a világot, ahonnan segítségre nyújtaná valaki áldott kezét, aki nem engedné fejük felől leemelni a háztetőt.
– A doktor úrnál voltál?
– Voltam.
– Nem ad?
– Azt mondja: nincs.
Az asszony rátapad a fa derekára, mintha mindenképpen szeretne beleolvadni a maga külön világában élő teremtménybe, hogy olvasztaná fel a fa vérével saját vérét, s így, a nap elé szabadon nyújthatná életre ívelő lombkarjait.
Nagy István odább ténfergett és ráborult a sövénykerítésre, a szeme égett, mintha rég kihúnyt parazsak szítanák ki belőle a tűzet, fejét befúrta a délignyíló tarka virágai közé és felsírt görcsös, gyilkos zokogással. Mintha sírásával szeretné magából kigombolni agyonvert lelkét, sírt, szilajon, vadul. Sírt régen elföldelt parasztsírással.
A két fiú nyargalt keresztül az udvaron. Meztelen talpuk alatt hangos riadót vert az udvar, a kert ajtajánál lármázva tülekedtek, hogy melyik is ér ki a kertbe hamarabb?
Az asszony újra az urához lépett, iszonyodás facsarodott az arcára, ahogy mondta:
– Hát mondjad, Pista, estére már nem lesz a miénk ez a ház?
Az ember idegen mélységekből feltörő daccal válaszolt:
– Hát nem lesz!
– Mehetünk a szél alá ezekkel a gyerekekkel?
– Hát mehetünk!
Tán az utolsó könnye volt, ami újra elborította a szemét, de elborította.
– Jaj, fenntartó Isten, jaj, fenntartó Isten! – kiabált az asszony, szájára szorította kötője alját és berohant a házba.
A két gyerek csodálkozva nézett utána.
Dél felé úgy volt, hogy levett sapkával kiáll az udvar közepére, ahol legégetőbben perzsel a nap és imádkozik folyton, szakadatlan, amíg az Isten leszáll segíteni valami csudaképp. Persze, ha ő is segít magán… jaj, nagyon fogja kérni az urakat, vagy valami, de segíteni fog. Elmondja: hogy is? igen, nagyon szépen mondani fog valamit, hogy itt van az asszony meg a gyerekek… különösen a Palkó, a nagyobbik… aki olyan okos.
Hát így vívódott Nagy István, hol a tornácon, hol kint az udvar közepén. Az eresz felborzolt árnyéka már végighúzódott a csepegőn, Palkó, a nagyobbik fiú, az eperfa tetején tele torokkal harsogott egy verset bele a nyárba:
«Édesapa, édesanya,
Mondjátok meg, mi a haza?…»
Mondjátok meg, mi a haza?…»
A gyerek a verset az iskolából hozta nyílván, kicsi hangja messze járt már valahol a felső uccán, mikor egy kis forgószél kerekedett a kapunál és boszorkányos sietséggel száguldott keresztül az udvaron. Absólon, a kutya dühös ugatással ugrott a kapunak, s nyomban bedugta sapkáját az uccaajtón a kisbíró. Utána két-három úriember következett, duzzadt irattáskával a hónok alatt, mintha feneketlen mélységű irgalmatlanságot cipelnének benne.
– Maga Kaszás Nagy István? – kérdezte az egyik úr és a kutya elől bemenekült a tornácra.
– Én volnék, – válaszolt Nagy István, a hangjában benne volt a mai nap minden szomorúsága, minden reménykedése az urak iránt.
– Én a végrehajtó vagyok, – szólalt meg a másik úr – árverezni jöttünk, de ha valamit fizetni tud, bizonytalan időre elhalasztjuk a törvényes eljárást.
Már vad volt a szava és kemény, ahogy szembe nézett a végrehajtóval:
– De ha nem tudok…?
– Akkor jön maga is a községházához velünk, lefolytatjuk az árverést.
Újra összeesett, újra rimánkodó rongynak érezte magát:
– Kérem szépen, nagyságos urak, talán valamit tudnék… valamit tudnék tán…
Belekapaszkodott egy lehetetlen gondolatba, hogy hiszen képtelen dolog az, hogy azért vegyék el tőle a házat, amiért most, azonnal nincsen pénze… Nagy szívességgel, végtelen alázattal hívta be maga után az urakat a házba, hátha idők alatt történne még valami, hiszen annyi minden történik, amit nem is vár az ember…
Az asszony a sutnál sírt, a két gyerek sietve mászott le az perfáról és riadt lélekkel bújtak meg az ajtó mellett.
Az urak idegesen bontogatták kifelé irattáskáikat, a végrehajtó idegesen lapozgatott és sokára azt mondta:
– Na, háromszázhatvan pengő tőkekövetelés, ennek nyolcszázalékos kamata tizennyolc hónapról és a mai árverési költség megtérítése… mennyi pénzt tudna adni, hogy egyideig haladékot adjunk?
Nagy István idétlen mozdulattal nyujtotta előre két kezét, párszor szét is nyitotta ujjait, nehezen böffent ki torkán a szó:
– Most rögtön nincsen pénzem, de hát honnan is volna? De biztosítom a nagyságos urakat…
– Hát akkor minek tart bolonddá bennünket? – dohogott az egyik ügyvéd és gyorsan gombolta fel a kesztyűjét.
– Két gyerekem van, két szép fiam – és már a sírás marta újra a torkát, szembe nézett a dühösködő ügyvéddel, olyan kérő, rimánkodó szemmel, hogy a lelke mélyén arra gondolt titkon, hogy pusztán e könyörgő nézésért el fogják halasztani az árverést.
– Másnak is van gyereke, de azért fizet, – pattant fel dühösen a másik úr is.
– De kérlek, – kérlelte az ülve maradt végrehajtó, – hátha adnánk neki némi haladékot. Mit mondott a Bankod?
Az ügyvéd bosszúsan rázta a fejét, azt mondta:
– Nem lehet. Gyerünk, folytassuk le az árverést.
– Hát próbáljon adni valami pénzt, – szólt újra a másik, – de azért felállott, lassan indult el az asztal mellől.
Nagy István előtt egyszeribe piros színbe borult a világ, az urak apró, mozgó figurák lettek, olyat ordított, hogy az ablakban megimbolyodtak a muskátli levelek:
– Hát hun az istenbül vegyek pénzt, ha nincs, na, értik?
A felesége hangos jajgatáshoz fogott:
– Én uram Istenem, én uram Istenem…
Sírt fájdalmas jajszóval, rettenetesen.
A kisebbik fiú bömbölve futott oda hozzá, ölébe temette rémült arcát, a hangos jajveszékelés nem fért meg az alacsony szobában, kifolyt a pitvarba, az udvarra, az utcára. Az egyik ügyvéd bizonytalan remegéssel az ablakdeszkán heverő bibliát lapozgatta, csak épp azért, hogy ne nézzen arra, nem szerette látni a hasonló dolgokat.
– Í-íjj, az anyátok büdös mindenit, – acsarkodott a Nagy István lelkén egy bősz káromkodás, – ház kell nektek, ház? Az én házam?!…
A szeme vérbe fordult és izzadság lepte el az egész testét. Megvillant előtte a hajnalon látott balta éle, már röhögött, veszett, nehéz kuncogással, röhögött, hogy íme, csudát tesz az Isten, nem hiába rimánkodott ilyesvalamiért a mai napon…
– Tán a kaszát, – motyogott elvakult veszett dühvel, – de aztán újra felvillant előtte a balta, ahogy a hajnalon látta volt.
Rettentő markolással markolta meg a balta nyelét, mellén roppanásig feszültek a bordák, a mellében égett olthatatlan szomjjal egy nagy szomjúság. A szemöldökbe ütötte homlokát, ahogy visszalépett a házba és lihegett forró lihegéssel.
Az asszony és a gyerek által felkavart ricsajban nem vette észre senki, ahogy kilépett, azt se, ahogy hátra fogott baltával visszajött a házba. A nagyobbik fiú ragyogó szemmel bámult fel rá az ajtó mellől, ujjaival titkos ábrákat rajzolgatott az ajtófélre, csak úgy, gondolatra.
– Előbb leütöm, ezt, ezt a kövérebbet, – rándult meg borzalmas ösztönnel a karja.
Szeméből kilógott a pokol valamennyi lába, ahogy százéve megfagyott akarattal sorba nézegette áldozatait.
Mindez pillanat alatt volt az egész, de most a végrehajtó odalépett az ordítozó fiúcskához, simogatni kezdte a fejét csak ott, az anyja ölén. Vigasztalta és kihalászott mellénye zsebéből egy akkor forgalomba került új, csillogó kétfillérest, a fiú kezébe nyomta, megcsókolta hátul a tarkóját és azt mondta:
– De szép kis fiúcska! Ne sírj, lesz még apukádnak háza! Úgy-e gazda? Mi? Nem kell azonnal megijedni… Emberekkel van az ilyesmi. Úgy-e, szép új krajcárt adott a bácsi?
Még egyszer megsimogatta a fiút.
– Éppen ilyen fiam van nekem, – fordult oda büszkén a két ügyvédhez.
Nagy Istvánban nagy zuhogással omlottak össze valami láthatatlan falak, a gyomrában gyönge émelyedést érzett, fülében visítva zúgott a vére, de lelankadt már a karja, de gyöngén állott a kezében a balta…
– Ni-ni! – fagyott az arcára egy vékony vigyorgás, – milyen szép új krajcár…
Aztán réveteg szemmel felesége ölét nézte, ahogy átviharzott újra és újra rajta a sírás.
– Na ne sírjon! – lépett az asszonyhoz a dühösebbik ügyvéd, – a Bankom nevében adok még az urának hat hónap haladékot.
Csak akkor állt a haja az ég felé, mikor távozóban megpillantotta Nagy István kezében a hátrafogott baltát.
– Biblia, – tácoltak el az udvaron előtt az előbb látott betűk és hangos szívdobogással sietett ki az utcára, legelől.
Absólon, a kutya dühös ugatással ugrott a kapunak, Nagy István pedig végig feküdt a padkán, fia az új krajcárt mutogatta a bátyjának az ablak eránt. Fejét lehajtotta felesége ölébe és menten átölelte lelkét egy nagy-nagy nyugodalom.
