Gelléri Andor Endre: Szomjas inasok

Teljes szövegű keresés

Gelléri Andor Endre: Szomjas inasok
Hárman vagyunk a műhelyben inasok – Lajos, Zsiga meg én. Egész nap pöfög a hasas benzinmotor; az esztergakések alatt tiszta rézáru forog: aranypor födi tőle szerszámjainkat. Félórás ebédidő van: se enni, se pihenni nem elég. S olajíz szállong a levegőben és olajos a kezünk is: ha megfogjuk a kenyeret – bepiszkolódik ujjainktól. Hárman vagyunk inasok: három sovány gebe. Sehova nem járunk egész héten; nyár van – nincs tanonciskola, ahonnan el lehetne lógni az ingyenuszodába. Csak ez a sok rézmunka van, reggel héttől este tízig.
Hanem megbeszéljük egyik szombaton, egyik pillanatról a másikra, hogy végre elmegyünk mi is túrára, valamelyik hegységbe. Visszük majd a Flokit is, megfürösztjük a kutyust az útbaeső patakban. Viszünk azonkívül egy öreg cserkészbotra tűzött zöld zászlót; élelmet és vizet.
Másnap hatkor jókedvűen figyeljük, hogyan kopognak öreg cipőink az alvó kövezeten – a fejünk fölött leng a zászló. Floki meg-megszagol örömében minden kis kavicsot. Aztán villamosra szállunk vele s kizakatolunk a végállomásig. S megyünk: hol magasra kapaszkodva, hol leereszkedve a völgybe. Meglepődve látjuk, hogy arra minden darab földnek más színe van: az egyik rozsdabarna, a másik sárgával leöntött zöld, messzebb kék bársony a tábla, s az egész legjobban hasonlítható egy üvegtenger merevvé fagyott hullámaihoz. Ritkán szólunk; tudjuk, hogy három kis inas vagyunk, akik kiléptünk a zöldbe s ismerjük a turistajelszót: ne kiabálj, ne szórd el a papírt. De nevetni kell a kis Flokin: minden pacsirtának utána fut s a fejét fölvetve ugat a szálló, nagy hollók után. Majd erdőbe érünk: mint öreg ezüstből való göröngyös rudak, úgy fognak körül a fák törzsei; és lepkék keringnek a törzsek körül – kék, sárga színben. Elsiklik lábunk előtt a sikló és ránknéz. Aztán kis béka ugrál zölden, viccesen. S a sok üvegszínű falevélárnyék – mintha álomszellő fújná: táncot jár talpunk alatt. Fönt, az átvilágított levelek között zúg el az igazi égi szél: itt lent forró a levegő s tele van gombaszaggal. Hátha még gyöngyszemű őzzel találkoznánk vagy kétlábra álló nyúllal. Vagy egy igazi vadásszal, aki a fatörzsnek dűlve leszedi az égről a víjjogó héjját.
Kicsit elszédülünk az erdő szépségétől; milyen jó lenne itt élni; és hát miért nem jöttünk ki mink idáig is. Arcom forró; a mellem mintha gőz töltené, a szívem ver belül, mint a csengő. Micsoda vasárnap ez a büdös műhely után. S megyünk, mint a megőrült vándor: nincs előttünk határ, csak utak vannak, szabad, szép utak, rájuk lépünk és magukkal ragadnak. A nap már gyújtja a vérünk; Floki nyelve lóg és a szeme huncutul csillog. Így megyünk órákig s egyszer csak benn vagyunk a déli, égő fényben – minden izzik körülöttünk – mintha nesztelen égne a levegő. Fehér lángok lobognak földtől az égig. Mi meg, a kis inasok sülünk, főlünk az alján. Kihúzzuk fehér vizesüvegeinket s a gégénk zörög a nagy ivásban. Aztán háromból összeadjuk a kis Floki kortyait, tyű, hogy nyeli a dögöcske, majd belefúl az orra a papírpohárba. S a nagy boldogság után elfog minket a fáradtság; hogy élénküljünk, Zsiga viccet mesél a Marcsákról, a cigányokról, meg a Mórickáról. De aztán bereked a torka, inkább hallgat. S valamennyiünknek izzik a szája, a meleg porlasztja csontjainkat s érezzük: pecsenyére sülünk. Olajat vagy vazelint meg egyikünk se hozott. S födetlen fejünkön egész száraz lett a haj s homlokunk tele van veritékkel.
Mondja a Zsiga, te András, csuda melegem van. Mondom én: – Nekem is. Megszólal a Lajos: – Nekem feltörte a cípő a lábam… hát neked Floki mi a bajod? – de Floki cipői rendben vannak, legföljebb a szőrét sokallja, meg a rászálló legyeket. Eleinte még vadászik rájuk, de aztán lusta és tikkadt hozzá. S szállhat már tőle a legkövérebb pacsirta meg a holló: nézi ugyan fekete szemeivel, hanemhát lemond az űzésükről. Csúcsra érünk: mintha égő tűz közepébe léptünk volna. Szétnézünk: előre legalább félóra az árnyékos hely, visszafelé ugyanannyi. A nap delelőn van: mintha harangszót is hallanánk a fényben. A hosszú Zsiga kicsit balra mereszti a szemét: – Srácok, – mondja hirtelen – arra balra van egy ház. Ott lesz víz.
S megyünk mint a halálos betegek arra. Mintha annak reményében, hogy ott vízre akadunk, még jobban nőne a szomjunk. Messze van még? – kérdjük egymást bágyadtan s előre érezzük a hűs lét, amint a torkunkba csúszik. Megyünk, megyünk, összenézünk rózsapirosra sülten; lábunkban már alig van erő. Na, holnap meg munkába állni megint. És ha már kirándultunk, hát hogy így sikerült. De persze termoszt kellett volna venni, amilyen a Pali cserkésznek van. Venni, venni – ha pénzünk volna rá. Amit kerestünk – részben hazaadtuk, részben pedig teljesen elment elemózsiára. Most pedig nincs egy vasunk se… Elérjük az erdőt s az árnyékban leheveredünk. De csak kissé jó ez a heverés, – hiába nyeljük a hűsebb levegőt – a torkunk csak száraz.
– Gyerünk Zsiga, – mondom – gyere az apád mindenit.
Próbálok nevetni, de nincs erő az arcizmaimban.
Ő is valami kajla mosolyt csinál; hanem a Lajos az egészen magába mélyedt, feje lehorgadt s vonszolja magát. Nem ezüstrudak már a fatörzsek, hanem vastag kígyók s lángot sziszegnek felénk. Mintha a sárga és kék lepkék is repkedő lángocskák volnának. S a föld alattunk melegen párolog.
Aztán – azt mondom a háznak: – Gyere közelebb kis ház – és Zsiga is megszólal suttogva: – Gyere – – – megint próbálunk vigyorogni s szeretnénk hinni, hogy varázsszóra felénk lépdel a kis ház, fehér falával és a láncos kúttal.
De nem jön az, hanem mi imbolygunk feléje. S látjuk, a ház nem rendes ház, mert tábla van az oldalán: kocsmaféle lehet, alkalmi bolt van benne. S kút sincs az oldalán, nincs bizony, hanem asztal van kitéve egy fél-tető alá, az asztalon piros abrosz, körötte székek. Közeledünk hozzá – a szemünk ég – mi lesz?
Lajos megszólal: – Kinek van pénze, fiuk? – úgy mondja ezt, mint egy másvilági szellem.
Kutatjuk híjjas zsebeinket – levegőt fogunk bennük. Na dehát, gondolom én, kár megállni előre, – bemegyek inkább s kérek egy kis italt ingyen.
Megyek én – ők kívül maradnak. Hát amint lépek, egyszer csak megtorpanok. Lánccsörgéssel egyetemben egy óriási kutya bújik elém, rögtön rámtátja a száját s olyat ugat, mintha ágyú lenne a torkában. Visszaugrok előle s ekkor egy magas asszonyság jön ki, alig van rajta egy szoknya, meg egy blúzféle; meztélláb áll vastag lábszárain. Gyün, a szoknyája forog körülötte s rámnéz: – Mit tetszik parancsolni? – mondja.
Ezután már nehéz azt mondani: néni kérek egy kis vizet… dehát mi mást nyöghetek neki.
– Néni kérem, – kezdem – nem kaphatnánk egy kis vizet?
Amint rámnéz, tudom, hogy mit felel ez a zöldszemű némber.
– Pohárja tíz fillér.
Háromszor tíz, – gondolom – meg a Floki. Honnan rántsam ki ezt a nagy pénzt?
– Csak tiszta víz kellene nekünk, néni.
– Nincs kutam. A tiszta vizet is hordanom kell, – jó félórára innen – s őrizni, hűteni.
Ezzel már megy vissza az ajtó mögé, becsukja, kész. A fiuk meg nekem rohannak, mi az újság? – Nincs víz: – Szemük kétségbeesetten csillog.
– Pohárja tíz fillér, – mondom leverten.
Hallgatunk, mint a halottak. Ez a ház teli van vízzel, mi meg itt állunk a napon s még meghalunk.
Fogom magam s megint megyek az ajtóhoz. Kopogok rajta: – Néni kérem, – szólok be alázatosan – néni kérem, csak egy kis vizet tessék adni.
Hanem erre máris megzendül mögöttem a vad kutya. S mintha gondolná az asszony – feleljen a kutyám néktek, engem hagyjatok békén.
Csak legalább férje lenne vagy valakije, aki irgalmasabb szívű. Biztos özvegyasszony… Lajos ott ül a földön, talán sír már karjaira dőlve a szomjúságtól. A kis Floki az árnyékba menekült s döglöttnek látszik. Zsigán látom, hogy nyáladzik.
De most mint az őrült, föláll Lajos; könnyei hullnak s düh rázza a testét: – Víz kell! – kiáltja rekedten s megy ökölbeszorított kézzel az ajtó felé.
– Néni, – kiáltja magánkívül – adjon vizet vagy…
Fölnyílik az ajtó: az asszony megjelenik, kezében prakker van, olyan Lajos fölött, mint egy órjás.
– Elmész te innen! – Burkus! – szól a kutyájának s az vad csaholásba kezd.
Látszik a nőn: mohó, pénzéhes, vevőt vár, italját dehogyis pazallja. Vagy talán irgalmas is lett volna, de hát ez az őrült Lajos így nekitámadt.
– Néni, – remeg Lajos hangja – ne tessék ilyen gonosz lenni.
Mégcsak ez kellett: – Csirkefogók, – s meglendül a prakker. Lajos hátat fordít s odakapja az ütést. De erre már mi is reszketni kezdünk, ezt már nem engedjük.
S minket is eltölt a gyűlölet; érezzük, itt már szánalomból vizet nem kapunk. S ekkor mint a részeg – Lajos az asszonynak rohan, az meg csapkodja őt a prakkerral, de Lajos nekifut fejjel a hasának, erre az asszony nagyot kiált s görcsösen kétrét hajol. Aztán az egyik kezével megkapja Lajos üstökét s a fogaival meg akarja harapni. Lajos fölordít; a kutya vonít, Floki szembeáll vele és úgy ugat rá magánkívül – a lánc csikorog; egész megvadulunk a zajban s mi is nekirohanunk az asszonynak. Nem telik bele egy fél perc, ott fekszik az asszony a földön s mi rajta térdelünk és leszorítjuk. Lajos spárgát keres elő, hogy összekösse a kezét, a lábát, de erre az asszony rúgni, forgolódni kezd és visítja: – Gyilkosok!
Mi meg fújunk rá, miért kiabálsz boszorka, miért nem adtál nekünk egy korty vizet.
Zsiga lihegve ül a mellén s fogja az asszony karját. Én a lábát s hasát szorítom. Amint Lajos a spárgával közeledik hozzá: megint küszködni kezd velünk s ettől hirtelen fölpattan a blúza s a blúz alól két gyönyörű, dús emlő buggyan ki. Egy pillanat ez, – egy olyan pillanat ez – amilyen még nem volt. Melegen és telten fekszik előttünk az asszony melle s látom, Zsigán máris végigfut a hideg, aztán mint aki már nem szomjas s elvesztette az eszét, rábukik csókolódzva a kebelre. Lajos is elfelejti a kötözést s szélütötten bámulja a csodát. Aztán ő is odaveti magát. Én a két meztelen lábszárat tartom a kezeim között s érzem, hogy kezd lüktetve följebb szállni a szívverésem. S lám, az asszony nem küzd, nem mozdul, – csak fekszik, remeg és sóhajt… Olyan ez, mint az álom.
Aztán leráz minket magáról az asszony, mint almát a fája: piros és hatalmas, amint talpra áll. S most azt mondja: – No, nem vagytok már szomjasok, fiuk? – s jókedvüen kacagni kezd. Mi bámuljuk párolgó, erős testét és olyan ismét minden, mint a bűbáj.
Sírás és nevetés bújkál az asszonytól bennünk; szeretnénk újra s újra megcsókolni, de most már félünk tőle, nem úgy, mint az előbb. Most már jár és kel közöttünk, parancsol nekünk s ha mondja: – Üljetek le, – leülünk… Engem megszólít: – Hát téged hogy hívnak?
– Andrásnak.
– Te… – kacagja s megfenyeget öklével.
S megint csak hozzámfordul, míg a nagy kristályos üveget az asztalra teszi: – Hány éves vagy te, András?
– Tizenöt – felelem egészen kitüntetve.
Most Lajost pirongatja mint a kis fenevadat.
– Te hörcsög! – mondja neki.
Egyik pohárral a másik után isszuk a vizet. És iszik már a kis Floki is és örömében vinnyog. Két üveggel lenyelünk az ásványból, de az asszony nem sajnálja tőlünk a harmadikkal se.
Mikor megyünk, azt mondom neki: – Megfizetjük, – néni – s lesütöm a szemem.
Kacagni kezd ezen s azt kérdi: – Hát mikor jöttök erre megint?
Összenézünk – s egyszerre kiáltjuk: – Jövő vasárnap, jó?
– Jó, jó – integeti s áll az ajtóban és csak néz minket. Mi meg fölnyújtjuk a zöld cserkészzászlót magasra, kihúzzuk magunkat és nótába kapunk. S mielőtt eltünnénk a sötét erdőbe: mégegyszer visszafordulunk.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem