Fenyő László: Idő
Fenyő László: Idő
I.
Rettenetes ez a szürke múlás, néha úgy érzem:
a perccel, melynek nem szittam ki rejtett kalandját,
magam is elmúltam, örökre és egészen.
a perccel, melynek nem szittam ki rejtett kalandját,
magam is elmúltam, örökre és egészen.
Mintha utaznék, éjszakában ázó
vidékek hosszú, nedves vásznai
dagadva múlnának a vonat ablakából
vidékek hosszú, nedves vásznai
dagadva múlnának a vonat ablakából
és mindig ugyanaz s nem volna sohse vége
és ahogy így suhannánk egyre nesztelenebb
irammal, hallga csak, lesiklanánk a mélybe
és ahogy így suhannánk egyre nesztelenebb
irammal, hallga csak, lesiklanánk a mélybe
s vigyázva összehullna a víz arcunk felett.
II.
Valami jelet kell hagyni az életen,
mint együgyű szerelmes a fa kérgébe metszi
nevét, hogy emlékül legyen.
mint együgyű szerelmes a fa kérgébe metszi
nevét, hogy emlékül legyen.
Versem, kérgébe az időnek
így metszed nevem – ez az ősfa
ki nem dőlhet, csak egyre nőhet
így metszed nevem – ez az ősfa
ki nem dőlhet, csak egyre nőhet
s betűim, e szürke rovátkák
tiszta szándékaim megőrzik,
meredek homlokom, arcom vonását.
tiszta szándékaim megőrzik,
meredek homlokom, arcom vonását.
Fenyő László: Tátrai vázlatok
I.
Élet!… ha az élet is olyan volna
mint ez a szanatóriumi lét:
nyugágyon, széltarkázta napsütésben
beszíni csak eszméletlen izét
mint ez a szanatóriumi lét:
nyugágyon, széltarkázta napsütésben
beszíni csak eszméletlen izét
s nézni a távoli hegyeknek
sziklák közé vert hófoltjait:
mintha kunyhó volna megannyi,
melyben egyszerű pásztornép lakik.
sziklák közé vert hófoltjait:
mintha kunyhó volna megannyi,
melyben egyszerű pásztornép lakik.
Vagy elfordúl arcom a tájtól
s egy könyvbe temetkezem,
elalszik a könyv csapódva
és elalszik a kezem
s egy könyvbe temetkezem,
elalszik a könyv csapódva
és elalszik a kezem
és elalszik külön a szám is
és egyenként a szemem,
mi lenne, ha – őrző a vártán –
elaludna a lélegzetem?
és egyenként a szemem,
mi lenne, ha – őrző a vártán –
elaludna a lélegzetem?
II.
Mint új honfoglalásra
kelt népek árja, robog
künn a bakkancsos élet
hegymászó-kedve, kopog
a nyers trapp s mintha dalolna,
a szögesvégü botok
ahogy a földbe ütődnek:
kavics peng, zúg a homok.
kelt népek árja, robog
künn a bakkancsos élet
hegymászó-kedve, kopog
a nyers trapp s mintha dalolna,
a szögesvégü botok
ahogy a földbe ütődnek:
kavics peng, zúg a homok.
Hát én?
Mikor kelek fel
piros turista-kedvvel?
Mikor kelek fel
piros turista-kedvvel?
III.
Minden öregszik, öregen halad
lépésem immár s öregszik mosolyom,
színeit a táj-újulásnak
e mosolyba reszketve lopom.
lépésem immár s öregszik mosolyom,
színeit a táj-újulásnak
e mosolyba reszketve lopom.
Vén víz ez, a ráhajló fának
zöldjét reszketve őrzi, míg a nap
fennáll és más, öregebb reszketéssel
ringatja az éjféli súgarat.
zöldjét reszketve őrzi, míg a nap
fennáll és más, öregebb reszketéssel
ringatja az éjféli súgarat.
IV.
Mégis, ezalatt újul a világ,
arcomba kap a tűlevelü szél,
táguló mellem s a táguló világ
egy futó leheletben ízt cserél.
arcomba kap a tűlevelü szél,
táguló mellem s a táguló világ
egy futó leheletben ízt cserél.
Lám, az áprilisi fűzek
ágán már barka pelyhesedik:
sárgahasú csibék – a fűz-anya
most költötte ki kicsinyeit.
ágán már barka pelyhesedik:
sárgahasú csibék – a fűz-anya
most költötte ki kicsinyeit.
V.
Ne mondjátok, hogy sívár fenn az ég,
ne mondjátok, hogy mosolyog a táj:
a táj ártatlan, csak a te les-álló
lelked bágyasztja vagy tölti örömmel.
ne mondjátok, hogy mosolyog a táj:
a táj ártatlan, csak a te les-álló
lelked bágyasztja vagy tölti örömmel.
Nem a táj tette, hogy magas delében
nem láttál mást csak viperát s fatönköt
s te lelkesedtél esője után, hogy
íme rejtett erejét kiadta.
nem láttál mást csak viperát s fatönköt
s te lelkesedtél esője után, hogy
íme rejtett erejét kiadta.
Hiába menekülsz s okozod a táj nyers
napsütését, hurrogó szelét vagy esteli
csendjét kedvedért: magad vagy a táj és
benned válik diadal s kudarccá.
napsütését, hurrogó szelét vagy esteli
csendjét kedvedért: magad vagy a táj és
benned válik diadal s kudarccá.
(Ujtátrafüred)
