2.
2.
Balog, Berecki gazda tanyása, másik oldalára fordul a gyékényen. Ott fekszik az eresz alatt. Hirtelen felneszel. Egér motoszkált a padláson s egy szem tengerit talált alápotyogtatni a deszka hasadékán. Az esett a Balog orrára. Balog riadtan kap oda, nem tudja mire vélni a dolgot. Aztán meghallja az egér percegését, a tengeriszemet is megleli a mellén, megérti az egészet s elkáromkodja magát.
– Sipirc cudar, a dög essen beléd. Nem hagyod aludni az embert.
Aztán felül, időt mustrál.
Pitymallik már s kezd kékelleni az ég alja. Elszállingóztak az éjszakai fellegek, tisztul. Balog elégedetten bólint rá. Lelöki magáról a bundát s a gyékény alól előhúzza kiszáradt csizmáit; kiveszi a szárból a szagos kapcákat, megcsutakolja velük retkes bütykeit s végül felhúzza a csizmákat. Begombolja lajbiját is s felölti rá az ujjast, ami addig a feje alatt volt. Azután odaballag a gémeskúthoz, ledobja fejéről a kucsmát s húz egy veder vizet. Megmosdik. Mire elkészül, szépen kivilágosodik. Előbújik a kakas, élesen kukorékol s jönnek nyomában a jércék. A rucák is, a süldők is rákezdik erre s egyszerre megelevenedik a tanya népsége. Előkullog a komondor, Balogné is kisejpít a pitarból, sicceli a macskát.
Balog most bemegy az ólba, pipára gyujt s csutakolni kezdi a tehenet. Mire végez, jön az asszony a fejőrocskával. Ő meg vállára pederít egy foszladozó ponyvát s elindul a szénaboglyák felé.
Még fej az asszony, mikor visszatér, keservesen zúgolódva közben.
– Héj, a rosseb egye meg a bitangjait, még a fajtáját is az ebadtának. Hogy ippen énvelem teszik meg. Ki hallott mán ilyent.
– Ugyan jókor kezdi – jön ki az asszony az ólból. – Mi mán a baj megin?
– Mi mán a baj megin, hát mi mán a baj megin. Elvittík a zeggyik boglya színát.
– Elvittík…
– El. A cudarok. A ziccaka. A nagyobbikat.
– Elvittík… Még az a valami.
– Az. A teremtísít… E maratt belőlle… – S most Balog egy viseltes ostort mutat fel az asszonynak. A szénaboglya helyén találta. – Itt hagyta a gazember. De evvel fizet rá a cudar, meglásd.
S most már kölcsönösen sopánkodnak, békétlenkednek, hányják-vetik a dolgot. Hogy lehet a. Meg így, meg úgy. Meg a többi. Végül is megállapodnak abban, hogy Balog bemegy a városba Berecki gazdához s előadja neki a históriát. Végre is Berecki gazdáé volt a széna, ő meg hát nem tehet arról, hogy így jártak. Mással is megesik. Tudatni kell Berecki gazdával. Aztán ott az ostor is, majd lesz avval is valami.
S már szedi is Balog a cókmókot. Felkészül. Felveszi jobbik ujjasát, előveszi fütykösét a pitarajtó megől s amíg az asszony beszél, hogy így meg úgy, ezt meg azt is intézze el mán egy bajjal a városban, rábólogat, hogy jójó s elköszön, elindul Berecki gazdához.
Az úton alig győzi várni, hogy valakivel találkozzék. Kikivánkozik belőle a mondanivaló.
Nemsokára meglátja Varju szomszédját. Az is a város felé igyekszik. Utóléri. Kezelnek. Aztán elmondja neki a dolgot. Varju csóválja a fejét, osztozik a bajban. Aztán rákezdi ő is.
– Hát mink hogy jártunk. Fínyes nappal vót, mégis elvitte egy csavargó a zelemózsiánkat. Takartunk akkor, jól benn vótunk a darabban. Azalatt meg valakiféle a kunyhóhoz settenkedett s mire felocsodtunk, hült helye vót a tarisznyának. Kereshettük. Pedig lúra is felkapott a sógor. Soha meg nem tanáltuk. Úgy kellett újfent tarisznyát rakni.
– Hászen mivéllünk is megesett mán, – tódítja Balog. – Ki vót pányvázva a lú, fínyes nappal is vót, mégis maj hogy nem új gazdája akatt… Csakhogy a megkerült ám.
S baktat a két ember, előhozakodva a furcsaságokkal.
– Hát még eccer, – kezdi ismét Balog. – Avvót csak a furi. Úgy vót, hogy Lőrinc tájíkán kaszálgattuk ídesapámmal a luternát a nyomáson a város fődgye szílibe. Díltájt osztán leülünk a darab vígín kenyerezni. Ki vót tíve mellénk a szűr, oszt míg kenyerezgettünk, arravetődik egy útszíli-féle.
– Aggyonisten, – köszönt ránk, oszt megáll utána.
– Aggyonisten, – viszonzottuk ídesapámmal. Ót csak níztünk rá, hogy mit akarhat hát.
– Meleg van, emberek, – mondgya.
– Most az ideje, – mondgya rá ídesapám egy kicsit gyanuskodva.
– Hát osztán nem fílnek kendtek, – kérdi eccerre az idegeny.
– Mán hogy fílnénk, – ütődik meg ídesapám.
– Iszen ketten is vagyunk, – tódítom én is, cílozvást arra, hogy ű csak magában van.
– Nem arra mondom, – érti meg a zidegeny a beszídemet. – Hanemhát eztet a szűrt könnyen elvihetnék.
– Ezt?!
– Mán hogy vinnék el?
– Nana, hát csak mondom. Megeshetne, – állíttya ű.
– Mán csak ne tegyík bolonddá, barátom, – mondgya ídesapám. – Hogy vihetnék el ezt a szűrt. Iszen itt is vagyunk, ketten is vagyunk, fínyes nappal is van. Azt ugyan tróbálhatnák.
– Nana. Aki akarja, a vígzi a magájét, okoskodott a zidegeny.
– Mesebeszéd a, – akartam elütni a dógot.
– Hát ha nem hiszik kendtek, én megmutatom, hogy vinnék el a szűrt, – kapott a szón újfent a zidegeny. – Hát nízzenek ide. Míg kendtek itt ülnek, jön az a csavargóféle, oszt jöttíben beleakasztja a ballábát a szűrbe. Így, láttyák. Oszt míg kendtek itt kenyereznek, az a csavargó elkezdi húzni a szűrt a ballábával, így ni, láttyák. Oszt húzná, húzná a szűrt. Osztán mikor mán vagy tíz lípísre elhúzta a szűrt, így mint én, láttyák, hát akkor vinné el…
Mink csak bámultunk ídesapámmal a dógon. A zidegeny mutatta, hogy hogy húzná a csavargó. De ídesapám mán megsokalta a dógot. Mondani akarta, hogy jójó, e csak olyan gyereknek való, nem felnőtt embernek, osztán hát ne bolondozzík tovább, hanem tegye le a szűrt a helyíre, oszt mennyík a dógára.
Igen, de a zidegeny akkor felkapja a fődrűl a szűrt, oszt azt mondgya, hogy így vinnék el, láttyák kendtek, avval kapja magát, usgyé be a zországútig nyúló nagy tengeridarabba. Így tűnt el a csavargó a szűrrel együtt. Mehettünk ótán mink is utánna, nem került a meg sohase. Se a szűr, se a tolvaj.
– A csinálta furcsán, – lepődik meg Varju a Balog előadására. – Nahát, az igazán furcsán csinálta.
– Úgy, – bólogat Balog.
S még megjegyeznek rá egyetmást. Közben nagyot haladnak a város felé. Még jó darabon mennek együtt, újabb históriákat mondanak el. Még a katonavilág is szóba kerül. Egyszer aztán azt mondja Varju szomszéd.
– Na Balog szomszéd, hát én itt letérek a téglavető felé. Stenálgya.
– Stenálgya, – köszön el Balog is s tovább ballag a düllőn, szorongatva kezében az ostort, mint kézzel fogható bizonyítékot.
