1.
1.
– Mennyibe is lesz hát a ráf? – kérdi az öreg Gereblyés a borostásképü kovácsmestert.
– Nígy pengő Mihály bátyám, hát nem csináhhattyuk ócsóbbír senkinek, – mondja Czégény mester egy kicsit bosszúsan, amiért az öreg szénakupec mindig akadékoskodik.
– Mír nem háromötven, ahogy montam?
– Mer nem lehet. Ha nem lehet, hát nem lehet. Kelmednek minden bagóír kéne.
– Én is jobban jöttem vón ki, hogyha csak egy pengőbe lett vón a lőcspánt, nem kettőbe, – szól bele Varga gazda, cseréppipáját kotorgatva.
Az öreg megneheztel.
– Iszen én is megadom az árát. Nem csúfoltam én meg. Azér még nem kutya az ember.
– Nem is mondgya senki, Mihály bátyám. De láttya, mennyit kell bajlódni amúgy is. Dógoznék én grajcárokír is, csak más se kerülne pengőbe. Kelmed se enged a szína árábú.
– Iszen a se kell most. Az is öt garasír kéne. Na itt a nígy pengő.
A mellénye alól egy madzagra akasztott vászonzacskót húz elő, abból olvassa le Czégény markába a pénzt.
– Osztán mán megyek is. Mer sok van még hátra.
– Azír tanyázhatik Mihály bátyám. Este lesz mán.
– Akinek. Még én máma megjárom a vidi fődet.
– Hátha eső tanál lenni; mer úgy níz ki. Megázik a szína.
– Iszen maj megláttyuk. Odakinn is lehet aludni.
– Oszt csak vigyázzík mán a ráfra.
– Maj csak bejár tán megin egy darabig. Na, istenágya.
Avval megmarkolja a patkoltatóhoz támasztott kereket s görgeti hazafelé.
– Nehéz ember űkelme egy kicsit, – jegyzi meg Czégény mester némi szünet után.
– Olyan e, – veszi át a szót Varga gazda, aki sehogysem szívelhette az öreg Gereblyést, – olyan, mint világnyövő Tót János bátyám. Az is ilyen sutyi ember vót világíletíbe. Mindig akkor járt a, mint a bagoly, mikor mán minden jótét lélek abbahagyta a dógot. Iccaka szerezte a vagyonát. Nahát, e se alábbvaló nála.
– Hászen ki tudgya, hun jár ű ilyenkor, – szól bele Kapusi gazda is. – Nem is hiszem én azt, hogy az ű kaszállója annyi sarnyút hozzík. A fene lát a setítbe. Oszt csak telik a másé a máséból. Azt mondom én.
– Na csak hát nem az én dógom. Nekem se ingem, se gallérom. De azír csak sejtek, amit sejtek…
Amíg így forgatják a beszédet a kovácsműhely előtt, az öreg Gereblyés azalatt otthon beilleszti a szekérkereket, megkeni a tengelyeket s kenyeres szütyőt akaszt a lőcsfűbe. Még széttekint egy kicsit, hiányzik-e valami, a szállingózó fellegekre is vet egy pillantást. De aztán nem tétovázik sokáig, befogja öreg pajkóját, kapút nyittat Sára nénivel s szekere lassan kigördül az udvarból.
