Hevesi András: Robinson • De Foe halálának kétszázéves évfordulója alkalmából
Hevesi András: Robinson •
De Foe halálának kétszázéves évfordulója alkalmából
De Foe halálának kétszázéves évfordulója alkalmából
A középkor ismert álombeli birodalmakat, kalandos Bulgáriákat, képzelt Magyarországot. A föld varázslókkal, repülő királyokkal, óriásokkal és törpékkel volt benépesítve. A mese monotón képzelete nem ismert átmenetet az őserdő és a várkastély felvonóhídja között; a világ lovagok vadászterülete, párviadalok díszlete, a heroizmus szabadkőművessége, amelynek nincs szüksége útlevélre, hogy átlépje az országhatárokat. De a röghöz kötött vagy városfalak közé zárt képzelet már a helyváltoztatás puszta tényében csodát látott; misztikus geográfiája eltévedt és iránytű nélkül bolyongott a térben, mint a barátok zavaros kronológiája az időben. A tenger a világ vége volt, az egyetlen valódi akadály, az egyetlen tény, amely a meseszövést korlátozta; aki rá merte bízni az életét, elmerült a mitológia homályában. A világ ekkor még ismeretlen, alaktalan tömeg, amelyhez rémülten lapul az ember és csak a méreteit sejti, de nem kíváncsi a felszínére. Ma a föld olyan áttekinthető, minden irányban megszervezett és ellenőrzött, mint egy nagy ipari vagy kereskedelmi üzem: vannak központjai, osztályai és fiókjai; a kaland és a titok legföljebb üzemi balesetek formájában jelentkezik. A középkorban a világ még olyan kifürkészhetetlen, de közömbös titok volt, mint egy ismeretlen nyelven írt szöveg, amely ma annyira érthető, hogy az emberek únják elolvasni. A középkorban legalább hazudtak a messze földön járt utazók: kutyafejű embereket és túlvilági szörnyeket láttak; ma már nem látnak semmit: vonatokba és autobuszokba zárva menetrend szerint keringenek a földön, mint a csillagok a világürben. Valamikor a teljes sötétség, ma az egyenletesen elosztott fény takarja el a világot.
De közben az emberiségnek volt egy-két nyugtalan százada, mikor a föld már gömbölyű volt, ki lehetett számítani a kerületét, kiderült, hogy bejárható, megismerhető, felkutatható és előbb-utóbb az ember visszakerül arra a pontra, ahonnan elindult. Amerikát felfedezték, Afrikát körülhajózták, Indiával megindult a tengeri kereskedés, merész hajósok az ausztrális tengereken bolyongtak. A teljesen ismeretlen és a minden részletében ismert világ között volt egy sejtelmes, nyugtalanító – ismerős világ, amelynek a körvonalait úgy gyanította az ember, mint a távoli hegyvidék alakját. Először ádáz kalandorok indultak útnak, akik úgy csaptak le az újvilágra, mint a keselyű a hullára és földrajzi kíváncsiság nélkül, állati mohósággal tömték meg a zsebüket. Az utolsó szálig kipusztítottak szelíd, puha, gyermekded népeket, akik csak sikoltozással védekeztek az ágyúlövések ellen. A jövevények letépték a bennszülöttek nyakáról a láncot és tőből levágták a karjukat az arany karperecük kedvéért. Jámbor szerzetesek, akiknek mindegy volt, hogy hol imádkoznak, katekizmust nyomtak a haldoklók kezébe. Európa fölösleges emberei, bretonok, angolok, hollandusok hajóra szálltak: a fehér ember először fedezte fel Amerikát és csak jóval később a tengert. Kalózok alapították meg a nagy gyarmatbirodalmakat. A középkor nemzetközi lovagregénye után megkezdődött a tenger kozmopolitizmusa: hollandusok, angolok, portugálok fosztogatták egymást, megmentették egymás életét és üzleteket kötöttek. A kereskedők és kalózok szabad óráikban műkedvelő botanikusok és zoológusok voltak: nagy lelkesedéssel kezdtek ismeretlen madarakat tanulmányozni, amíg rájöttek, hogy közönséges sirályok. Akárhol kötöttek ki, olyan helyre jutottak, ahol még nem járt fehér ember; a fák, madarak és rovarok először rezzentek össze puskalövés zajára. Minden partvidék, minden sziget meglepetéseket és csodákat tartogatott; a hajósok egyáltalán nem lepődtek volna meg, ha szárnyas, egyszemű vagy kecskelábú emberrel találkoznak. A világ körvonalai már kezdtek kibontakozni, de a természet még nem volt centralizálva: minden szigeten más természettörvények uralkodtak. A középkor szörnyetegei még nem vesztek ki, csak nevet kaptak és lassankint beilleszkedtek az emlősök rendszerébe. A Bulgáriák se tüntek el a föld színéről, csak helyet kaptak a déli szélesség és a keleti hosszúság valamelyik fokán. A kalandorok, akik vígan öldösték le százezer számra a bennszülötteket, elszörnyedve tapasztalták, hogy vannak elvetemült néptörzsek, amelyek időnkint emberhússal élnek. Minden hajósember felfedező volt, ahogy az irodalom szerencsés korszakaiban minden tollforgató nyelvalkotó. Az emberi lélek olyan széles ingamozgásokat végzett, mint soha azelőtt; a tömegmészárlók fickándozó hívőkké alakultak át, valahányszor vihar kerekedett; a halálfélelem kezdettől fogva végtelen és mégis fokozható gyötrelme úgy vagdosta őket földhöz, mint a gyerek a gummilabdát. Térdre omolva, teátrális pózban fohászkodtak a gondviseléshez, amely csakugyan segített rajtuk, legalább is azokon, akik hálájukat később írásba foglalták. Virágzott a rabszolgakereskedés, a Földközi tenger klasszikus partjain épp úgy, mint az Óceánon; az utazót a berber partokon kalózok elfogják és eladják rabszolgának. Megszökik és sokszáz mérföldet evez az afrikai part mentén; megöl egy oroszlánt, amelyről először azt hiszi, hogy az apokalipszisből ugrott ki, meztelen vadembereket lát, akik remegve, előre-hátra iramodva kerülgetik a jövevényt. Egy portugál hajó felveszi: a tengeren két jármű találkozása pathetikus pillanat, regényfordulat, a gondviselés csodája… A kalandorok lassankint megenyhülnek, már nem tépik ki a vademberek füléből az aranykarikát; a kalózokat kiszorítja a becsületes kereskedelem vesztegetéssel szerzett királyi pátense. A legénység olykor még mindig fellázad, vasra veri a kapitányt és átváltozik kalózbandává, de a tengeri hajó már nagyjában biztonságot nyújtó közlekedési eszköz és józan számításon alapuló üzleti vállalkozás. A tizenhetedik század végén már polgárok is hajóra ülnek. Robinson Crusoe egyike a legelsőknek.
*
Robinson hajótörést szenved, csónakba száll, a csónak elsüllyed, félnapig úszik a viharban, kivetődik egy puszta szigetre, feltápászkodik, félig aléltan az első fához vánszorog és belevési: megérkeztem 1659 szeptember 30-án. Harmincöt évet töltött a szigeten, de mindig tudta, hányadika és milyen nap van; puszta szigetét a hét különböző napjaival népesítette be, magányát azzal enyhítette, hogy Londonban is május vagy június van, hanyatló önérzetét azzal biztatta, hogy ő is 1665-ben vagy 1670-ben él, mint az emberiség többi része. Vannak irodalomtörténészek, akik ezt a regényt úgy fogják fel, mint a magány apotheózisét, Rousseau előfutárát; attól tartok, nem ismerik Defoe szövegét. Robinson útálta a természetet és irtózott a magánytól; a szigetet, amely leírásából ítélve nem is lehetett olyan rettenetes hely, állandóan «desolate»-nek, «abominable»-nek, «horrid»-nak nevezi. Meglehet, hogy a késői rokokó Robinsont is hozzákapcsolta a «remete» akkor divatos figurájához, a szentimentális sétálóhoz és a svájci havasok csendjéhez. Az igazi Robinson azonban mániákus társaslény volt, a puszta sziget harmincöt évig tartó rettenetes penzum, szörnyű szorgalmi dolgozat maradt számára, amellyel csak úgy tudott megbirkózni, hogy kínos gonddal teljesítette a kötelességét egy nem létező társadalom iránt; a teknősbékák és vadkecskék társadalmában mindvégig megmaradt jó családból való jólnevelt yorki fiatalembernek és ha ma szenvedne hajótörést, bizonyára szmokingban vacsorálna barlangjában. Robinson nem alapított társadalmat, nem győzte le a természetet, nem élte át kicsiben az emberiség történetét; Robinson egyszerűen megmaradt rendezett és tagolt életű polgárnak, egy kicsit sznobnak a teljes egyedüllétben; harmincöt éven át megőrizte azt a társadalmi öntudatot, amellyel a szigetre érkezett; harmincöt évig egyebet se tett, csak ellenállt a természetnek. Annyira nem nyugodott bele az egyedüllétbe, hogy megkettőzte magát; izgatottan hallgatta saját lépéseinek a zaját, vitatkozott magával, beszámolt a cselekedeteiről, mintha felelősséggel tartozna valakinek; nem társadalmat alapított, hanem a társadalom fikcióját. A tizennyolcadik század második felében az emberek társalogtak a természettel; Robinson únja a természetet és csak magával társalog; a szigeten való élete harmincöt évig tartó monológ, szakadatlan feszült figyelem, görcsös várakozás, melyet csak Péntek megjelenése enyhít. Egyetlen pozitív érzése a félelem, szinte túlvilági rettegés, mikor emberi lábnyomokat fedez fel a szigeten. Ha van szimbolikus jelentősége a szigetnek, csak a föld lassú birtokbavételét jelképezheti. A puszta sziget a világ kicsinyített mása, amelyet Robinson harmincöt év alatt bejár, megismer és áttekint. Korlátok közé szorított aktivitás, a kalandvágy belterjes gazdálkodása. Mikor harmincöt év után megszabadul, Robinson tovább folytatja a kalandokat, mintha semmi se történt volna. A puszta sziget csak epizód szokatlanul hosszú életében és úgy szakadt le a regényről, mint az érett gyümölcs a fáról.
*
A regény pedig epizód a szerző munkájában. Defoe olyan sokat írt, hogy élete vége felé valószínűleg nem emlékezett már a Robinson tartalmára. Ontotta a könyveket és mellékesen politikai besugással foglalkozott. Vajjon összefér-e a zárt, kemény, férfias karakterrel ez az irtózatos termékenység, ez a valósághoz fű fantázia, amely ugyanolyan nyugtalanító, mint amikor valaki folyékonyan hazudik elhihető dolgokat? Az irodalomnak is megvoltak a maga nagy kalandorai, nemcsak a tengernek.
