Bányai Kornél: Krisztus a temetőben
ebben a jól megmunkált téli kertben,
holtakról, akik föld alatt
hallgatnak figyelmesen, báránynál szelídebben.
vén városom rezes tornyával, fordult világ ködével
alig moccan, nem hallom itt
élő neszét a hó örökké pengő énekében.
Krisztus görnyed anyaszült meztelen s mosolygó arccal
vigyáz lábához símuló
nyájára jó pásztorként égető hidegben mozdulatlan.
halálba hullva csöndesen hallgat lent göndör nyája.
Magyarok, tótok, németek
feküsznek mélyen összebújva egy nyájba, egy éjszakába.
évszámukat a fejvasakon s a tántorgó fejfákon.
Haragos szelíd arcukat
mintha gyermek volnék most is színről-színre látom.
sírtak, nevettek s érthetetlen álmokért sürögtek,
kezükben fegyver s most örök
békében hallgatják a hót s markolják az anyaföldet.
gödör szemük egy arc sugárzó mosolyába bámul
s ha újra szép tavasz virul,
ők szállnak szivünkbe mind füvekből és a fákból.