2.
2.
A csendőr megmoccan, aztán félreáll. Szabad az út.
Rádobogunk a hídra, majd a hajóra, melynek emeletéről hirtelen erős lámpa éles fénylándzsái döfnek felénk. E lándzsáktól bekerített villanyvilágos kúpon belül testiségükben tolongnak az utasok, aztán a kúp mögé rajzanak, szinte árnyképpé foszlanak.
– Három első Budapest, egy második Bécs, három harmadik Belgrád, két első Bécs, – és így tovább harsánykodnak a jegyszedő matrózok, akik magyarok. A fehérruhás, aranysujtásos ellenőr följegyzi egy könyvbe.
Angol puha sipkák úsznak az utasfolyó széles, aztán keskenyülő és hirtelen a szűk palló Kazán-szorosává torlódó medrében, kemény ellenzőjü német sipkák, piszkos turbánok, fezek integető bojtokkal, kemény és puha kalapok, néhány kék tisztisipka, közlegények kalpagjai, cigányok födetlen, lobogóhajú fejei. Aztán a szines női kendők mindenféle kötésben, aztán a női kalapok mindenféle évjáratú divat szerint, aztán a szines fátyolok, ahogy mindez a palló előtt megtorpan, örvénylik és végül a hajóba folyik.
Így folyok velük én is a hajóba – á, jó estét parancsnok úr, kipihente magát tegnapelőtt óta? igen, itt is esett? Bukarestben is, hála az égnek – jó estét, kormányos úr, hány női szívet tört össze szerdától péntekig? csak ne szerénykedjék, Rusztsukban tanyázott? hányan kísérték ki a csónakhoz, mely áthozta Dzsurdzsuba? remélem, a Stellán is szép hölgyek a látóhatáron – adj isten, kabinosasszony, no, visszaérkeztem, befutottam, hisz én már a Stellához tartozom, rendbe minden? villanykörte eleven? tessék, itt a jegyem –
Kabinom szűk, kedves, fala hófehér. Leülök a kis bársonyszékre, kipihenem a tülekedést.
A hajó remeg, mint telivér paripa a start előtt.
