1.
1.
Szemez az eső, piszkosan sötét az éjszaka, a lábunkkal dagasztunk a sárban, mely porból lett és porrá lészen, mint Ádám minden nemzetsége – türelmetlenkedünk a giurgiui pontonhíd előtt, ó mert sóvárgó szemünkbe szórja szinte kristályos fényét a Dunán himbálódzó Igéret Hajója, a Stella.
– Monsieur, s’il vous plait, – szól hozzám valaki a tolongásban. Odafordulok. Ifjú embernek látszik egy távoli villanylámpa derengésénél, nagy, mélytüzű szemmel. Hangja magakelletően lágy.
– Kérem.
– Monsieur, nekem kabin kell. Kinél kaphatok kabint?
Ejnye, neki kabin kell. Kell.
– Ha van még, akkor a hajón az ellenőrnél. De nem hiszem, hogy volna. Magam béreltem az utolsót, a bukaresti irodában, tegnap.
– Pénzért, nem gondolja, s’il vous plait, sok pénzért. Talán átadja nekem valaki a magáét. Talán éppen az ellenőr vagy egyik kapitány.
Pénzért, mondja. No, a Stellán nem lesz sok szerencséje. Lefelé összemelegedtünk a tisztekkel, kedvesek, magyarok, úriemberek. Pénzért?
Támadólag kérdem:
– Francia az úr?
– Román vagyok.
