17.
17.
Lassan elindulok a folyosón, le a lépcsőn, a dübörgő hajógép felé.
Egészen furcsa érzésem van, agyamból hangok szakadnak ki, mintha én szólnék, én nevetnék, én kiabálnék: belőlem kiszakadt Éneim.
Vitatkoznak, pörölnek.
– Hülye, mit tettél?! Másnak harc nélkül otthagyni, ami a tiéd – ami az enyém!
– Hallgass! Mit tudod te, milyen közömbös dolog az, hogy az ember még egy nőt…
– Nézd a finomkodó arisztokratát! – Hihi, tán egy kicsit impotensek vagyunk!
– Persze, marha vagyok, ha nem csinálom vissza az egészet! Az a nő az enyém!
– Piha, nem úntatok rá még az útszéli állati élvezetre? Ó igen, ott lenni, nézni, ahogy ők…
– Jaj, most ledönteném az alsó ágyra, térdébe kapaszkodnék, ajkammal az ajkára tapadnék…
– Átsiklanék a zárt födélzeten, halkan odasurrannák a kajütöm ablaka elé, szépen bekukucskálok, nem sejthetik, hogy jövök. – Érzem, megsűrűsödik bennem a vér, dagadnak az izmok – letépem a ruháját, leszaggatom az ingét…
– Hagyjátok! Nem jobb, ha az a két gyönyörű fiatal test…
– Összekerítettem a bolgárt a románnal. Ime, a két ellenséges nemzet. Ime Európa!
– Ide a nőt, kár az elveszendő kéjért…
– Elmulasztom a látványt…
– Csiba, te parázna! – Kushadj, te néző! – Kinek tettem? Mindnyájunknak tettem, magamnak tettem, Énemnek, Éneimnek tettem! – Ó, hát nem én fulok a kéjbe, nem én szülök, nem én születek? nem én sóhajtok utolsót? – ezer millió emberben? – de igen, de igen – ó mert én vagyok te, te vagy én…
