XIV.
XIV.
Másnap és harmadnap elkísértem apámat a közeli betegekhez. Már többet foglalkozott velem, de nem a foglalkozásnak szószerinti értelmében, csak együtt jártunk, keltünk, az ő levegőjét szívtam, sohasem igyekezett nevelni, mert a jó és rossz ösztönöket tartotta az élet lényegének.
Különösen a vakok intézetébe kísértem el szívesen. Az intézet hatalmas épületei közt tágas udvarok terültek el és én gyakran belestem a rácsok között. A kertben a napon vakok sétálgattak, lépegettek, mint a lábadozó betegek; ott botorkáltak a falak mentén, mintha a gyógyulás útjait próbálgatnák lankadatlan erővel...
Minden másnap rendelőórát tartott az apám az intézet társaskörében. Az első alkalommal, amint a széles folyosókon végigvezetett, megálltunk egy vak ember előtt. Apám a vállára tette a kezét:
– Jó napot!... Már régen nem találkoztunk. Mit csinál mindig?
A vak tétovázott:
– Kihez van szerencsém?...
Apám szinte sértődötten mondta:
– Nem ismeri meg a hangomat?...
A vak nem felelt.
– Na, találja ki... ugye kitalálja!? – Apám láthatóan örült, gyermekes kíváncsi, kaján öröm ült ki az arcára, kis nevető trillák futottak ki a száján, azt mondta:
– Na... na... hát nem emlékszik...
A vak két kezébe fogta apám ujjait és mosolygott:
– A kedves doktor úr... – Ez gyakran megismétlődött és a vakok mindig azt mondták, a kedves doktor úr és a lányok, asszonyok néha még azt is, az édes doktor úr! (Nagyon szerették, a rendelőben ezer kérdéssel és panaszaikkal úgy topogtak körülötte, mint a hangyák a jó meleg napon.) Apám mindig boldog volt, ha megismerték a hangját, hatalmasat kacagott, megveregette a jóismerősök vállát, megölelgette a vakokat... És amikor már régen idejártunk, az én hangom is megmozdult az apám mellett: "Hát én ki vagyok?" De a vakok erre már nem feletek, csak indultak simogatva a fejemnek.
Míg apám rendelt, gyakran járkáltam, őgyelegtem a folyosókon, melyekre kibukdácsoltak a zeneterem hangjai... Bátortalan, félszeg újrakezdések, mint a falak mentén lépéseik... A vakok muzsikáltak, gyakoroltak... Egyszer apám benyitott ide. Zenészek... – mondta és olyan finoman, melegen rebbent tekintete a vakok felé, mint a galambok közeli szárnycsapása.
