XIII.
XIII.
Így történt aztán, hogy egy este gyorsan, sietve felöltöztettek. Kis, ijedtképű cselédlány jelentett, hogy nagynéném, aki súlyos betegen feküdt, felkelt és elájult a szobában.
Hagyd csak itthon a gyereket – mondta többször az apám, de anyám mindenáron magával vitt, mintha velem akarna bizonyítani valamit, talán azt, hogy neki több a joga a jusshoz, mert gyermeke van... Egész úton erősen fogta a kezemet és mindenhova húzott maga után.
A kapuban találkoztunk a rokonokkal. Az emeleten, az ajtóban ott állt a kis cseléd és minden ízében remegett. Én, apám és anyám hátul kullogtunk. A szűk emeleten elől egy pocakos kereskedő ment, utána a felesége, a nagynéném, kissé borzasan, vállkendővel... A házmesterné fellármázta őket ágyukból, magukra kapkodták ruháikat és indultak a haldokló özvegyhez.
A nagynéni hátrált az ajtóban, a férje belépett. Anyám is bátran hágta át a küszöböt, de nem engedte el a kezemet csak odabent.
A beteg néni az ágyban feküdt mozgó szájjal mintha folyton nyeldekelne; az orvosa, aki a szomszédjában lakott, ott állt mellette és az injekciós tűt karjának bőre alá szúrta... Aztán apámmal halkan beszélgetett.
A sarokba húzódtunk, anyám és a néni könnyesen pislogtak szélütött testvérükre... Csend borult a szobára, a halál szédülete lengett... Az ajtóban a kis cseléd a zsebkendőjét gyűrögette és engem megnevezhetetlen félelem szurkolt az anyám szoknyájához... Baloldali hűdés... mondta az apám. A háziorvos mosdott, megtörülközött, búcsúzott és illedelmesen maghajtva magát az ajtóban, eltűnt az apámmal... Csend... Most egyszerre kitört anyám és a néni sírása, egymás nyakába borultak. A beteg ájultan feküdt a párnán, a kereskedő pedig állt balul... aztán leült. Anyám és a néni hamar lecsillapultak, szemüket törölték, révedeztek, megnyugodtak és vigyázva, csendben leültek.
A beteg fel-felhörgött... lassanként nem is hallották, beteg és hörög – megszokták tehetetlenül, mint a szoba levegőjét és bútorait. A cselédke törte meg a csendet. Ő felébredt valami motozásra... megijedt. Mire az ajtóhoz ért, olyan szörpögést hallott a szobából. Ő nem tudja, de nagyon félt, aztán a nagysága kinyitotta az ajtót és elvágódott. Ő beszaladt a szomszédasszonyhoz, aztán az ágyba emelték a nagyságát és behívták az orvos urat. Így történt.
Anyám és testvére bólogattak. Már magukhoz tértek és örökségsóvárgó szenvedélyük uralkodott, titkos ösztönösen, mint lappangó tűzben a parázs, hallgatásuk mélyén izzott a spontán rágondolás a gyémántokra, amit az özvegy egy kétes nagy kölcsöne megtérítésének fejében kapott.
A beteg néni megmozdult, fura mozdulattal, a karja átlendült a párnán, felemelkedett, mintha kérne, aztán lezuhant, mint a lelőtt madár. Rohantak az ágyhoz vizespoharakkal, a beteg eltolta... kinyújtott kezükben a poharakkal pillanatnyilag tanácstalan várakozásba dermedtek... a legyek zümmögését is hallottuk... De percek múlva, mire apám visszatért, egy semleges kérdés úgy kipattintotta a szenvedélyeket, hogy kiáltoztak a szobában...
Apám rögtön kézenfogott és hazavezetett.
Már az ágyban feküdtem, mikor hírül hozták, hogy meghalt a nagynéném. Sejtelmesen borzongatva, minden újra meglepett. Különösen azon csodálkoztam, hogy a nagynéném és anyám olyan keservesen zokogtak, szinte már úgy tetszett, mintha önmagukat siratnák. Eddig nem érintett közelről a halál. A borbély, az a hosszú sápadt ember, aki már életében is, mint a kísértet vonszolta magát, nem régen halt meg a szomszéd házban. A papom azt kérdezte tőlem: "Hát nem sajnálod?" Nem – feleltem szinte durcásan, mintha a pap be akart volna csapni. Az életet éreztem még minden porcikámban, nem tudtam elképzelni a halált; meghalt, biztosan tovább él valahol... távol az övéitől. Ma azonban a szokottnál erősebben kulcsoltam össze a kezem: a nagynéni nem jön többet hozzánk, a nagynéni nem adja többet nekem a villamosjegyeket... Ezért sírnak az anyámék, hogy nem láthatják többé a nagynénit... A kezem görcsösen szorult össze.
Az apám leült az ágy szélére:
– Hát te imádkozni is szoktál? – Elmondatta velem az imámat, mely már kibővült pár szóval...
– Köszönöm neked, jó istenem... és kérlek, hogy segíts át bennünket ezen az éjszakán is: apámat, anyámat, engem, Bandit, rokonokat és a jó embereket.
Ezentúl imádkozz a rossz emberekért is – szólt az apám és egyedül hagyott. "Imádkozz a rossz emberekért is?" Miért? Kétségem támadt, bizonyára ők is jók, csak hazudnak, szegények...
