I.
I.
Késő éjjel értek haza a szüleim. A hálószoba-ajtót kitárták és az ebédlőből beözönlött a villanyfény: az apám állt az ajtóban és azt kérdezte Maritól, a kis parasztlánytól: "Elaludt-e a gyerek?" A nyakát előrenyújtogatta, aztán bejött hozzám és lehunyt szemem alatt megcsókolta az arcomat... Az anyám is belépett a szobába. A kályha körül térült-fordult. Nagyon szerette a meleget, az ágya is a kályha mellett állott. Megelégedetten rázta a fejét, aztán felhúzta a szemöldökét, mintha tanakodna magában; nem hagyhatta szó nélkül, mert igen takarékos asszony volt, azt mondta Marinak:
– Sok fát tettél a tűzre. – A kályha melletti farakást vizsgálta, mintha megtudna számlálni, hány darab fa égett el... Aztán levetkőzött.
(Engem, aki szüleim tizenegyedik házasévében születtem, az apám jobban szeretett, mint az anyám.)
Apám is lefeküdt. Hamar elnyomta az álom, mélyen aludt, szuszogott. Csengettek. Hallottam, amint anyám felcihelődött. Kinyitotta az előszoba ablakát és bámész szemekkel kiszólt a rácson: "Nincs itthon a doktor úr." Igen ártatlan hangon mondta ezt, kissé pislogott hozzá. Tessék másik orvost hívni és felsorolta a környékbeli ifjú doktorokat pontos lakáscímükkel...
Az emberek elmentek, néha visszajöttek és ilyenkor, amint gyöngéden érintgették apám vállát, leragadt szemét még alig nyitotta ki, horkanva szólt: "jól van" és hirtelen ugrott ki az ágyból. A testét szinte kidobta a paplan alól, a rugók reccsentek és én azt hittem, hogy ő álmában is beteget vizsgál: "forduljon jobbra", "forduljon balra" és egyre csak azt ismételgeti, hogy jól van, jól van...
Görcsös ragaszkodással csüngtem apámon és esténként őt elsőnek foglaltam imámba: "Köszönöm neked jó Istenem, hogy apámat, anyámat, engem, Bandit (a barátom volt), rokonokat átsegítetted ezen a napon s kérlek, hogy segíts át bennünket ezen az éjszakán is: apámat, anyámat, engem, Bandit, rokonokat...
