Maxim Gorkij: Az Artamonovok • regény (9. közlemény)
Maxim Gorkij: Az Artamonovok •
regény (9. közlemény)
regény (9. közlemény)
Copyright by Nyugat
Úgy vetette bele magát a gyárilányok ledér életébe, mint a medve a méhesbe. Ez az élet, amely túltett még azon is, amit hallott róla, az első időben meglepte szavainak és érzéseinek durva meztelenségével; minden mozzanata zabolátlan volt és az a kihívó szemérmetlenség jellemezte, amelyről a nóták daloltak és sírtak, amelyet Zinaida és társnői szerelemnek neveztek s amelyben volt valami erős, kesernyés, bornál is jobban részegítő.
Artamonov tudta, hogy a gyár alkalmazottjai Szerafimnak az istálló falához támaszkodó vityillóját "Csapdá"-nak hívták, Zinaidának pedig a "Szivattyú" gúnynevet adták. Maga Szerafim lakását "Kolostor"-nak keresztelte el. Amint ott ült rózsás kis arcával a kályha előtti padon, nyakában a vállán átvetett hímzett törülközőn lógó elmaradhatatlan guszlicával, legényesen fel-felvetette göndör fejecskéjét, s miközben a húrokat pengette, jobbra-balra kacsintgatott s felkiáltott:
– Csak vigadjatok, kis apácák! Hisz ezek itt apácák. Iljics Pjotr; vagy nem tudod? A vidám ördög szolgálói; én meg főnökük vagyok, afféle pap közöttük. Ne sajnálj egy rubelecskét az élet örömére!
Amint a pénzt megkapta, bedugta kapcájába és hetykén énekelte a guszlica hangja mellett:
A pokolban ül a lány,
Kunyerálgat sült jeget.
Piszkavassal csiklandozzák
A butát az ördögök.
Kunyerálgat sült jeget.
Piszkavassal csiklandozzák
A butát az ördögök.
– Nem fogysz ki a dalokból, – csodálkozott el a gazda, az öreg pedig kérkedve nagyzolt:
– Szita! Olyan vagyok mint a szita; akármilyen szemetet szórj is rám, nótát szitálok át neked. Ilyen ember vagyok bizony; szita.
És elbeszélte:
– Urak tanítottak erre az ügyességre. Híres-nevezetes urak voltak a Kutuzovok és volt egy Japuskin nevű úr is, szintén korhely. Szegénynek tetette magát a ravasz; gyalogszerrel járt, kosárral hátán, mintha minden lim-lommal kereskedne s közben mindent, amit csak látott, hallott – felírt. Írt, írt, aztán a cárhoz sietett: nézd, felség, mondja, hogyan gondolkodnak parasztjaink. A cár megnézte, átolvasta a feljegyzéseket, nagy zavarba jött és elrendelte, hogy a parasztokat szabadítsák fel, Japuskinnak állítsanak réz-szobrot Moszkvában, őt magát pedig – ne bántsák, de száműzzék elevenen Szúzdalba és itassák borral, amennyit csak elbír, a kincstár számlájára. Azért tette, tudod, mert Japuskin még sok egyéb titkot jegyzett fel a népről, csakhogy azok nem voltak a cárra nézve előnyösek és nem volt szabad, hogy ismertekké váljanak. Ott. Szúzdalban, Japuskin holtra itta magát, de feljegyzéseit persze ellopták.
– Össze-vissza hazudsz, – vetette közbe Artamonov.
– Lányoktól eltekintve soha, senkinek sem hazudtam; nem a szakmám, – mondta az öreg s nehéz volt kitalálni, mikor beszél komolyan.
– Az hazudik, aki tudja az igazat, – locsogta nem egyszer, – de én nem hazudhatok, mert nem tudom, mi igaz. Vagy ha úgy tetszik, bevallom: nagyon sokáig igazságot láttam és elénekelhetem: az igazság – asszonynép, míg fiatal, addig szép!
De ha igazságot nem is tudott, végtelen sok történetet tudott a nagyurakról, mulatságaikról és szerencsétlenségeikről, kegyetlenségükről és gazdagságukról s amikor erről beszélt, mindig nyilvánvaló szánakozással tette hozzá:
– Csakhogy már végük van! Elvesztették a fejüket, maguk sem értik magukat. Kicsúszott a talaj a lábuk alól.
Ujjával kört írt le feje körül, aztán gyorsan leengedte kezét és ugyanilyen kört rajzolt a padló felett.
– Túl sokat mulattak! – mondta kacsintva és énekelni kezdett:
Éltek-voltak nagyurak,
Sok borjúhúst ettek.
És felették az urak, mit
Apáik gyűjtöttek.
Sok borjúhúst ettek.
És felették az urak, mit
Apáik gyűjtöttek.
Szerafim leginkább a rablókról és boszorkányokról, a parasztlázadásokról, a végzetes szerelemről, meg arról mesélgetett, hogyan repülnek éjjelenként tűzsárkányok a vigasztalan özvegyekhez; és minderről oly lebilincselően beszélt, hogy még leánya is, akinek különben örökké forgott a nyelve, némán, a gyermek töprengő mohóságával csüngött szavain.
Artamonov utálattal tapasztalta, hogy Zinaidában a féktelen ledérség számító üzletiséggel párosul. Nem egyszer gondolt vissza Nyikonov Pável rágalmára, arra a rágalomra, amely jóslatszerűnek bizonyult.
– Mért éppen ezt választottam? – kérdezgette önmagát. – Vannak szebbek is. Mit szólna hozzá fiam, ha megtudná?
Azt is észrevette, hogy Zinaida és barátnői úgy tekintenek szórakozásaikra, mint kikerülhetetlen kötelességre, akár katonák szolgálatukra, és néha azt gondolta, hogy szemérmetlenségükkel nemcsak önmagukat csalják meg, hanem még valakit. Zinaidát csakhamar visszataszítóvá tette számára tolakodó pénzéhsége és kunyorálgatása; ez a vonás még élesebben jutott nála kifejezésre, mint Szerafimnál, aki a pénzt édes "Tenerif"-borra – melyet, isten tudja miért, "répabor"-nak hívott – kedvenc fokhagymás kolbászra, lekvárra és édes tejeskalácsra pazarolta.
Artamonovnak nagyon tetszett ez a könnyelmű, mulatságos öreg, aki amellett nagyszerű mesterember volt; tudta, hogy ugyanúgy tetszik Szerafim mindenki másnak is: a gyárban "Vigasztaló”-nak hívták és Pjotr látta, hogy e névben több volt az igazság, mint a gúny s a gúny is szeretettel csengett.
Annál érthetetlenebb és bosszantóbb volt számára Szerafim barátsága Tyihonnal; az udvaros pedig szinte szándékosan kimélyítette ezt a kellemetlen érzését. Natalja elhatározta, hogy Vjálovnak az Artamonovok szolgálatában eltöltött húszadik névnapját az ünnepelt számára különösen emlékezetessé teszi.
– Gondold csak el, milyen ritka egy ember! – mondta az asszony férjének. – Húsz év alatt soha rosszat nem láttunk tőle. Egyforma lánggal ég, akár egy viaszgyertya.
Hogy kivételes megtiszteltetésben részesítse az udvarost, Pjotr maga vitte el hozzá az ajándékokat. A házmesterlakásban az ünneplőbe öltözött Szerafim fogadta; Tyihon lehajtott fejjel állt mögötte és a gazda csizmáira nézett.
– Tőlem vedd ezt az órát! Feleségemtől: szövet pagyovkára. Nesze még – pénz is.
– A pénz felesleges, – dünnyögte Tyihon, s csak aztán mondta:
– Köszönöm.
Az udvaros meghívta a gazdát egy pohár Szerafim-ajándékozta "Tenerif"-re, az öreg meg tüstént rákezdett szójátékaira:
– Te, Iljics Pjotr, ismered a mi értékünket, mi pedig a tied. Mi tudjuk: a medve a mézet szereti, a kovács meg a vasat veri; az urak a medvék voltak számunkra, te pedig – kovács vagy. Mi látjuk: vállalatod nagy és gondterhes. – Vjálov az ezüst órát forgatta Ilja között s anélkül, hogy levette volna róla szemeit, közbeszólt:
– A vállalat: támasz az embernek; egy gödör szélén járunk és a korlátba kapaszkodunk.
– Úgy van! – kiáltott fel Szerafim, örvendezve, – igaz! Vagyis nélküle lezuhannánk.
– Na, ez hiábavaló beszéd, – mondta Artamonov. – Látnivaló, hogy magatok nem vagytok gazdák. Nem tudjátok megérteni...
Nem talált elég erős kifejezéseket, bár Tyihon szavai tüstént haragra lobbantották. Tyihon nem most először öltöztette fel velük csökönyös és homályos gondolatát, amely mind jobban ingerelte Pjotrt. Mialatt az udvarosnak zsírral vastagon bekent, kőszerű fejét nézte, megsemmisítő szavakat keresett, de csak szuszogott és fülcimpáját húzogatta.
– Természetesen nem minden vállalkozás egyforma, – kezdte el Szerafim békítően: – vannak rosszak és vannak jók...
– A kés is jó, de mégse kedveli a torok, – dünnyögte Tyihon.
A gazda szerette volna alaposan leszidni az ünnepeltet s alig tudva türtőztetni haragját, szigorúan kérdezte:
– Mit morogsz mindig ilyen esztelenségeket a vállalkozásról? Az ember nem érti...
Tyihon az asztal alá nézett és elismerte:
– Nehéz megérteni...
Ismét az ács kezdett beszélni:
– Az ő szemében, Iljics Pjotr, csak ártalmatlan vállalkozásnak van értéke...
– Állj, Szerafim; hadd beszéljen ő maga.
Tyihon, aki tenyérnyi nagyságú holdjával fejebúbján fordult a gazda felé, meg se moccant, csak felsóhajtott:
– A vállalkozásokra az ördög tanította meg Kaint...
– Lám, mire céloz! – kiáltott fel Szerafim és térdére csapott. Artamonov felállt székéről és dühösen tanácsolta az udvarosnak:
– Jobb lenne, ha nem beszélnél olyasmiről, amit nem érthetsz. Igen.
Felháborodva ment ki az udvaros viskójából és arra gondolt, hogy Tyihonnak fel kell mondani. Igen, már holnap felmond. Nos, – ha nem is holnap, de egy év múlva. Az irodában Popova várta. Szárazon üdvözölte Pjotrt, mintha nem is ismerné; leült egy székre s míg esernyőjével a padlón dobolt, arról kezdett beszélni, hogy képtelen egyszerre megfizetni az egész kamatot a kölcsön után.
– Nem fontos, – mondta Artamonov halkan, anélkül, hogy az asszonyra nézett volna; az pedig folytatta:
– Ha nem hajlandó haladékot adni, jogában áll, hogy megtagadja.
Sértődötten mondta e szavakat és újból dobbantva esernyőjével, oly váratlan gyorsasággal távozott, hogy mire a férfi feltekintett, már betette az ajtót maga mögött.
– Megharagudott, – gondolta magában Artamonov. – De miért?
Egy óra múlva Olgánál ült és sapkájával a díványt veregetve beszélt:
– Mondd meg neki: nem kell nekem tőle sem a kamat, sem pénz. Mi az a pénz? És hogy legyen egészen nyugodt, érted?
Olga tarka selyemgombolyagok közt váltogatott és üveggyöngyös skatulyákat tologatott az asztalon.
– Én értelek, de ő aligha fogja megérteni, – mondta elgondolkodva.
– Mit törődöm veled? Vele értesd meg.
– Köszönöm, – mondta Olga és pápaszeme megvillant. Üvegszerű mosolya ingerelte Pjotrt.
– Ne tréfálj, – mondta kissé durván. – Nem remélem, hogy a veteményeskertjében legeltethetném a disznóm; nem is akarom, – nehogy azt gondold!
– Oh, férfi, – mondta Olga felsóhajtva és kétkedően csóválta simára fésült fejét.
Pjotr felkiáltott:
– Hidd el! Tudom, mit beszélek...
– Oh, vajon tudod-e?
Artamonov hallotta, hogy együttérzéssel sóhajtozik. Látta, hogy szemei a pápaszemen keresztül szánakozóan, csaknem gyengéden tekintenek rá, de ez csak haragította. Meggyőző világossággal akarta magát kifejezni, de nem találta meg a szükséges szavakat s csak az ablakpárkányt nézte, ahol vadállat-fülekhez hasonló, húsos begónia-levelek között ízléses virágfürtök lógtak.
– Udvarházát sajnálom. Pompás udvarház, kedvesem! Ott született...
– Rjazányban született ugyan...
– Mindegy; nagyon megszokta! Az én lelkem pedig ott szunnyadt el első ízben nyugodtan...
– Ébredt fel, – javította ki Olga.
– A lélekre vonatkozólag ugyanaz, ha elaludt vagy felébredt...
Sokáig beszélt valamit, ami homályos volt önmaga előtt is; Olga az asztalra könyökölve hallgatta s amikor a férfi szavai kiapadtak, megszólalt:
– Most hallgass végig engem...
És közölte vele, hogy Natalja, aki tud az orsózólánnyal való viszonyáról, meg van sértve, sír és panaszkodik rá. De ez nem hatott Artamonovra:
– A ravasz, – mondta elmosolyodva: – Egyetlen szóval sem adta értésemre, hogy tudja. Neked panaszkodott? Úgy. Pedig nem is szeret téged.
Egy ideig gondolkodott, majd hozzátette:
– Zinaidát "Szivattyú"-nak csúfolják; igaz is! Minden szennyet kiszivattyúzott belőlem.
– Ocsmányságokat beszélsz, – ráncolta Olga homlokát és felsóhajtott: – Emlékszem, azt mondtam neked egyszer, hogy lelked fogadott-gyerek; úgy is van. Pjotr: félsz önmagadtól, mint valami ellenségtől...
E szavak bántották:
– Merészen forog a nyelved; gyerek vagyok talán? Jegyezd meg magadnak: mikor veled beszélek, lelkem nyílt s kívüled senki sincs, akivel így beszélhetnék. Nataljával ugyan nem beszélgethet el az ember. Néha verni szeretném. Te pedig... Eh, ti asszonyok!...
Hirtelen néma unalom fogta el; feltette sapkáját és elment, feleségére gondolva: – már régen nem gondolt rá, szinte észre sem vette, bár Natalja, azután, hogy Istennel társalgott, megszokásból, kínálkozón odafeküdt minden éjjel ura oldalához.
– Tudja és mégsem megy le a nyakamról, – gondolta dühösen. – Disznó.
Felesége ismerős ösvény volt, amelyen Pjotr vakon is képes lett volna megbotlás nélkül végigmenni; nem akarózott rágondolnia. De eszébe jutott, hogy anyósa, amint egész testében felpüffedve, éktelenül felfújt, bíborvörös arccal lassan haldoklott a karosszékben, mind ellenségesebben nézte; valaha szép, most azonban fátyolos és nedves szemeiből szánalmasan folytak a könnyek; elferdült ajkai mozogtak, de a szélütött nyelv, amelyet Bajmakova Uljána félig-holt balkezének ujjaival igyekezett visszadugdosni helyére, némán esett ki a szájából, képtelenül csak egy szót is kiejteni.
– Ez – érez. Sajnálom.
Mégis minden akaratát össze kellett szednie, hogy lemondjon Zinaidával való szemérmetlen viszonyáról. Mihelyt azonban a szakításon túlesett, az orsózólányról való mámoros emlékeivel együtt sajgó gondolatok ébredtek fel benne. Mintha egy második Artamonov Pjotr született volna meg, aki mellette élt az elsőnek, ott lépkedett háta mögött. Érezte, hogy ez a második énje nő, érzékelhetőbbé válik és útjában van mindenben, amit ő, a valódi Artamonov Pjotr hivatott és köteles megtenni. Ez a második, ügyesen kihasználva a töprenkedés pillanatait, amelyek, akár egy sarok mögül fújó szél, váratlanul támadtak rá, bosszantó, maró gondolatokat sugdosott fülébe:
– Dolgozol, mint egy ló; és miért? Egész életedre jóllaktál. Ideje, hogy fiad dolgozzék. Fiad iránti szeretetből gyereket öltél. Megtetszett egy lány: bujkálni kezdtél.
Minden alkalommal, amikor ilyen gondolat villant fel agyában, komorabbnak és unalmasabbnak találta az életet utána.
Valahogy észre sem vette, mikor is lett Ilja felnőtt férfivá. Nem csupán ez az egy esemény múlt el észrevétlenül; ugyanilyen észrevétlenül jegyezte le és adta férjhez Natalja leányát, Jelenát, egy székvárosbeli, fekete bajuszú, élelmes legényhez, egy gazdag ékszerész fiához; többek között ugyanígy halt meg, fulladt meg végül anyósa, tikkasztó júniusi délidőben, vihar előtt: még idejük sem volt, hogy ágyba fektessék, amikor valahol a közelben megdördült az ég, megrémítve mindnyájukat:
– Csukjátok be az ablakokat, ajtókat, – kiáltott fel Natalja, befogta kezeivel füleit; anyja óriásra dagadt lába kicsúszott karjai közül és tompán csapódott sarkával a padlóhoz. Artamonov Pjotrnak úgy tetszett, hogy meg sem ismerte azonnal fiát abban a magas, karcsú férfiban, aki könnyű, szürke nyári ruhában, pelyhedző bajusszal lesoványodott, napsütötte arcában, lépett be a szobába. A széles és kövér, gimnazistablúzos Jákov inkább hasonlított a régihez. A fiúk udvariasan köszöntötték és leültek.
– Hát bizony, – mondta az apa és fel-alá járt az irodában, – nagyanyátok is meghalt.
Ilja cigarettára gyújtott és hallgatott, míg Jákov új, idegenszerű hangon felelte:
– Még jó, hogy szünidőben halt meg; különben haza se jöhettünk volna.
Artamonov úgy tett, mintha nem hallotta volna kisebbik fia tapintatlan szavait és Ilja arcát vizsgálta, mely lényegesen megváltozott: megerősödött, a megsötétedett hajfürtöktől borított homlok vesztett magasságából, a kék szemek mélyebbekké váltak. Egyrészt mulatságos, másrészt azonban kínos volt visszaemlékeznie, hogy ennek a jól öltözött, gondolataiba merülő férfinak valaha a haját cibálta; szinte hinni sem akarta, hogy tényleg így történt. Jákov egyszerűen csak megnőtt: csupán nagyobb lett, de ugyanolyan gömböc volt, mint azelőtt, ugyanazokkal a szivárványszínekbe játszó szemekkel. Szája is még gyermeké.
– Erősen kifejlődtél, Ilja – mondta az apa. – Csak igyekezz a vállalkozást megismerni; három kis év múlva már magad állhatsz a kormányhoz.
Ilja cigarettatárcájával játszadozott és felnézett apja arcába:
– Nem; még tanulni fogok.
– Sokáig?
– Négy-öt évig.
– Ugyan! És mit fogsz tanulni?
– Történelmet.
Artamonovnak nem tetszett, hogy fia dohányos; cigarettatárcája is hitvány, jobbat vehetett volna magának. De még kevésbé tetszett neki Ilja szándéka, hogy tovább tanul és az, hogy szándékát minden kertelés nélkül már a legelső percekben szóbahozta.
Az ablakon keresztül kimutatott a gyártetőre, ahol egy vékony kémény lihegte a gőzt és ahonnan beáramlott a munka dohogó moraja: majd meggyőzően rákezdett, azzal az igyekezettel, hogy hangja lágy maradjon:
– Ami ott pöfög, az a történelem! Azt kell tanulni. A mi rendeltetésünk, hogy vásznat szőjünk; a történelemhez – semmi közünk. Ötven éves vagyok; ideje, hogy felváltsanak.
– Felvált Miron, Jákov. Miron mérnök lesz, – mondta Ilja s kidugta kezét az ablakon, lerázta a hamut cigarettájáról. Atyja ellenvetette:
– Miron az unokaöcsém és nem a fiam. Majd beszélünk még erről, később...
A fiúk felálltak és eltávoztak; az apa sértődött és csodálkozó tekintettel kísérte őket: hogyan, hát semmi mondanivalójuk sincs számára? Öt percig ültek; az egyik butaságot mondott és álmosan ásított utána, a másik meg befüstölte szobáját és keserűséget okozott neki mindjárt az első pillanatban. Amott mennek az udvaron; hallja Ilja hangját:
– Kijössz a folyóhoz?
– Nem, fáradt vagyok. Az utazás összerázott. A folyó nem szalad el holnapig, de mama nagyon bánkódik anyja halála miatt és a temetés minden erejét kimerítette.
Artamonov Pjotr, engedelmeskedve szokásának, hogy elébe siessen a kellemetlenségnek s így minél előbb maga mögött hagyja, túlesett rajta: egy hét pihenőt adott fiának; ez alatt az idő alatt észrevette, hogy Ilja magázza a munkásokat, éjjelenként pedig együtt ül Tyihonnal és Szerafimmal a kapunál és sokáig elbeszélget velük valamiről. Az ablakból még hallotta is Tyihonnak halott-hangon dünnyögő együgyű szavait:
– Úgy, úgy! Aki koldusként él, annak nincs miből élnie. Ha az emberek nem lennének kapzsik, valóban mindenből futná mindenkinek, Petrovics Ilja.
És Szerafim vidáman hápogta:
– Ez nem újság! Már réges-rég hallottam...
Jákov viselkedése érthetőbb volt: ide-oda futkározott a gyárépületekben, gyengéd pillantásokat vetett a lányokra és az istálló tetejéről bámészkodott a folyó felé, amikor ebédidő alatt az asszonyok fürödtek benne.
– Fiatal bika, – gondolta apja komoran. – Szólni kell Szerafimnak, hogy vigyázzon rá, nehogy valami betegséget kapjon...
Kedden szürke, töprengésre való, csendes nap volt. Kora reggel, vagy egy óráig, fösvény és lusta eső szitált le a földre; déltájban előkandikált a nap, kényszeredetten nézett egy darabig a gyárra, a két folyó alkotta ékre és elrejtőzött a szürke felhőkben, úgy beásva magát azok duzzadó lágyságába, mint ahogy Natalja szokta pirospozsgás arcát éjjelenként befúrni a pehelypárnákba.
Az esti tea előtt Artamonov megkérdezte Jákovot:
– Hát bátyád hol van?
– Nem tudom; a dombon üldögélt a fenyő alatt.
– Hídd ide. Különben nem kell. Megfértek egymással?
Úgy tetszett, hogy a fiatalabb fiú alig-észrevehetően elmosolyodott, amikor így felelt:
– Megférünk valahogy.
– Mégis? Mondd az igazat...
Jákov lesütötte szemeit és gondolkodott egy darabog.
– Gondolatainkban nem igen értünk egyet.
– Milyen gondolataitokban?
– Általában; egész felfogásunkban.
– Mégis, milyen tekintetben?
– Ilja mindenben a könyvek után indul, én meg a józan ész után. Amint látok.
– Úgy, – mondta az apa, aki többet nem tudott belőle kivenni.
Vállaira dobta vitorlavászon-felöltőjét, kezébe vette Alekszej ajándékát: egy sétapálcát, amelynek fogantyúja malakitgömböt tartó ezüst madárláb volt, és kilépve a kapun, tenyere alól felnézett a dombra, – Ilja fehér ingben ott feküdt a fa alatt.
– Pedig a homok ma elég nedves. Még meg is hűlhet az elővigyázatlan.
Kimért létekkel, becsületesen latolgatva minden szó súlyát, amelyeket feltétlenül meg kell mondania fiának, feléje tartott, széttaposva a szürke, recsegő-ropogó göröngyöket. Ilja a hasán feküdt és egy vastag könyvet olvasott, ceruzájával dobolgatva az oldalakon; a léptek zajára hajlékonyan hátrafordította nyakát, apjára nézett, a ceruzát a könyv oldalai közé fektette és hangosan összecsapta az olvasmányt; azután hátával a fenyő törzséhez támaszkodva felült és gyengéden megsimogatta tekintetével az apa arcát. Az idősebb Artamonov erősen lihegett és ő is leült egy gyökérre, amely ív alakban meghajolva bújt ki a földből.
– Ma nem fogom a vállalatot szóbahozni, még ráérek; csak beszélgessünk.
Ilja azonban átölelte térdeit karjával és halkan megszólalt:
– Azt határoztam, édesapám, hogy a tudománynak szentelem magamat.
– Szenteled magadat, – ismételte az apa. – Mintha papnak készülnél. – Tréfálkozva akart beszélni, de érezte, hogy szavai mogorván, csaknem hangosan csengenek; dühösen önmagára, nagyot csapott sétapálcájával a homokon. És ugyanebben a pillanatban valami érthetetlen és szükségtelen vette kezdetét; Ilja szemeinek kékje elsötétedett, határozott ívelésű szemöldökei összehúzódtak, a fiú hátravetette haját homlokáról és indulatos makacssággal folytatta:
– Gyáros nem leszek; nem nekem való foglalkozás...
– Éppen így beszél Tyihon is, – vetette közbe az apa és elmosolyodott.
Anélkül, hogy figyelemre méltatta volna e megjegyzést, a fiú magyarázgatni kezdte, miért nem akar gyáros lenni, sem pedig bármilyen más vállalat gazdája; sokáig beszélt, vagy tíz percet, s szavaiban mintha valami igazat, sőt a saját zűrzavaros gondolataival kellemesen összecsengőt fedezett volna fel időnként Pjotr, – de általában világos volt előtte, hogy Ilja érvelése értelmetlen, gyerekes.
– Állj, – mondta és fia lába mellett beszúrta botját a homokba. – Várj csak; nem így van. Badarság. Parancsra szükség van. Parancsnoklás nélkül az emberiség nem élhet. Önzetlenül senki sem fog dolgozni. Mindig így kérdik: "Mi a haszon belőle?" Minden ezen az orsón forog. Lány, hány közmondás is van róla: "Minden szentnek maga felé hajlik a keze." Vagy: "Még a szent is haszonért imádkozik." "A gép – holt dolog, de azt is kenni kell."
Minden izgalom nélkül és megfelelő közmondások után kutatva, bőven megkente szavait bölcsességük zsírjával. Tetszett neki, hogy nyugodtan beszél, könnyen rájön a kellő kifejezésekre, melyek szinte maguktól tolulnak ajkára és az volt a meggyőződése, hogy jó vége lesz a beszélgetésnek. A fiú egyik markából a másikba szűrte át a homokot; a kiszitált rőt fenyőtűket lefújta a tenyeréről és hallgatott. De egyszerre csak ugyanolyan nyugodtan megszólalt:
– Mindez nem vesz le a lábamról. Igaz ugyan, de régi és nem meggyőző. Ezzel a bölcsességgel nem élhetünk tovább.
Az idősebb Artamonov botjára támaszkodva felállt; fia nem támogatta.
– Úgy. Szóval apád nem mond igazat?
– Van más igazság is.
– Hazudsz. Más igazság nincs.
És botjával a gyár felé suhintva folytatta:
– Ott van az igazság! Nagyapád kezdte el, én neki adtam egész életemet, most pedig rajtad van a sor. És pont. Te meg mit akarsz? Mi dolgoztunk, neked meg sétálhatnékod van? Mások verejtékéből szeretnéd az igazak életét élni? Nem rossz ötlet! Történelem! Fütyülj a történelemre. A történelem nem eladólány, akit elvehetnél. És mi az a buta történelem? Mire jó? De henyélni nem engedlek...
Artamonov Pjotr érezte, hogy a kelleténél haragosabban kezdett beszélni és megkísérelte tompítani szavai élességét:
– Már értem: Moszkvában szeretnél élni; ott vidámabb. Alekszej is...
Ilja felemelte könyvét, lefújta a port róla és félbeszakította:
– Engedje meg, hogy tanulhassak.
– Nem engedem meg! – kiáltott fel az apa, bedöfte botját a homokba. – Ne is kérj.
Most Ilja is felállt és elfehéredett szemekkel átnézve apja válla felett, halkan mondta:
– Kénytelen leszek hát nélkülözni engedélyét.
– Ne merészeld!
– Az embernek nem szabad megtiltani, hogy úgy éljen, amint akar, – felelte Ilja és megrázta a fejét.
– Az embernek? Te fiam vagy és nem ember. Micsoda ember vagy? Minden az enyém terajtad!
Ezek a szavak önmaguktól törtek ki belőle; ezt nem kellett volna mondania. és az apa lágyabb hangon folytatta, míg szemrehányón csóválta a fejét:
– Ezekkel fizetsz hát gondoskodásomért? Eh, hálátlan...
Látta, hogy Ilja elpirul és kezei remegnek: a fiú nadrágja zsebeibe akarta dugni őket, de a kezek nem találják meg a zsebeket. és attól féltében, hogy fia valami feleslegeset, sőt jóvátehetetlent talál mondani, sietve folytatta:
– Miattad embert is öltem... talán...
Artamonov azért tette hozzá – talán, mert mihelyt az első szavakat kiejtette, azonnal tudtára ébredt, hogy azokat sem lett volna szabad kimondania e pillanatban egy gyerek előtt, aki nyilván nem akarja megérteni őt.
– Mindjárt meg fogja kérdezni: miféle embert? – gondolta magában és sietve lefelé indult a domb süppedő lejtőjén; de fia fülhasogatón sziszegte tarkójába:
– Nem csak egy embert ölt; amott egész temető fekszik azokból, akiket a gyára meggyilkolt.
Artamonov megállt és megfordult; Ilja kinyújtva tartotta kezét és könyvével a keresztekre mutatott a szürke égben. A homok megropogott az apa lábai alatt és Artamonovnak eszébe jutott, hogy néhány perccel ezelőtt már hallott valami sértőt a gyárról és a temetőről. Szerette volna elszólását meg nem történtté tenni, vagy legalább is elfeledtetni fiával; medveként gyorsan feléje tartott és már messziről rákiáltott, botjával hadonászva, hogy megijessze:
– Mit mondtál, gyalázatos?
Ilja hátraugrott a fa törzse mögé:
– Térjen észre! Mit akar?
Az apa akkorát ütött a fatörzsre botjával, hogy az kettétört; a kezében maradt darabot fia lábaihoz hajította, hogy az ferdén, zöld gömbjével felfelé, belefúródott a homokba, és megfenyegette Ilját:
– Árnyékszékeket fogok tisztíttatni veled!
És sietve otthagyta, tántorogva szinte legurult a dombról, – és érezte, hogy értelme úgy tekergőzik ide-oda a bánat és a harag szavaiban, mint a vetélő egy bonyolult szövés-alapon.
– Kikergetem. Ha a szükség kényszeríti, majd visszatér. Akkor – árnyékszékeket tisztíts. Igen, gondoltad volna meg előbb, – szaggatott le röpke gondolatokat azok gyorsan forgó gombolyagából és ugyanakkor homályosan annak is tudatára ébredt, hogy nem úgy viselte magát, hogy túlsózta, felfújta a rajta esett sérelmet.
Amint kitért az Okra partjára, fáradtan leült a meredek, homokos ereszkedőn, letörülte arcáról az izzadságot és belebámult a folyóba. Egy kis sekély beszögellésben ebihalak rajzottak és acéltűk gyanánt szántották fel a vizet. Azután egy ponty jelent meg szabályos uszonycsapásokkal, ide-oda cikázott, oldalára fordult, vöröses szemecskéjével felnézett a fátyolos égre és világos füstszerű gyűrűkben fodrozta fel a víz felületét.
Artamonov megfenyegette ujjával a pontyot és hangosan megszólalt:
– Én döntök a sorsodról!
És hátrafordult, mert hallotta, hogy a szavak hamisan csengenek. A folyó nyugodt sodra lemosta haragját; a szürkés és meleg csend értelmetlen bámulattal telt gondolatokat sugallt. A legcsodálatosabb az volt, hogy fia, akit szeretett, akire szakadatlanul és remegéssel gondolt húsz éven keresztül, hirtelen, néhány perc alatt, most kiröppent lelkéből, s csak gonosz fájdalmat hagyott benne hátra. Artamonovnak az volt a meggyőződése, hogy az egész húsz éven át, fáradhatatlanul, napról-napra, csupán fiára gondolt, a hozzá fűzött remények, az iránta érzett szeretet éltették és valami rendkívülit várt Iljától.
– Mint egy gyufaszál: fellobbant és már nincs is, Hogyan lehetséges?
A szürke ég alig-alig kirózsaszínesedett; egyik pontjában világosabb folt jelent meg, egy elhordott szövet zsíros kifényesedésére emlékeztetve. Aztán kibújt a csonka hold; a levegő friss és nedves lett; a folyó fölött könnyű füstként úszkált a köd.
(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)
(Vége a második résznek)
