II.
II.
Hatvan kötet van mögötte. Hozzáértők szerint az új-ind irodalom kincse. Valószínűleg közölte már mindazt, amit üzenni akart a világnak. Munkáit legtöbb nyelvre lefordították. Ismerik őt mindenütt. Állítólag azonban hivatást érez az apostolkodásra is, élőszóval is terjeszteni óhajtja eszméit. Az, amit angol nyelvű beszédében, vagy inkább prédikációjában mondott a polgárosultság és műveltség közti ellentétről, nem új dolog. Mindnyájan tudtuk, hogy az igazi műveltség lelki magasság, nem mennyiségi, hanem minőségi fogalom s hogy aki villanylámpánál olvas és WC-n ül, még nem föltétlenül valaki. Mindenekelőtt szeretnünk kellene egymást, meg kellene értenünk felebarátainkat. Ezeket a bajokat mi is fölismertük, okait is látjuk, a célt is, csak a megoldást nem találtuk meg eddig. Ő sem találta meg. Egy tényt hangsúlyozott, paposan fölemelt ujjal. A forma, melybe mondanivalóját foglalta, művészi volt. Ellenben szavai között hiányzott az összekötő kapocs. Ázsiai atyafiságunkat emlegette. Én, bevallom, sohasem éreztem magam inkább európainak, mint mikor atyáskodó szózatát hallgattam és szemléltem ezt a szakállas-bajuszos aggastyánt, aki mintegy beletemetkezett keleti vénségébe. Vajon annyira gyermek s azt hiszi, hogy intelmével megváltja a világot, vagy minket képzel annyira gyermekeknek, hogy minderre még nem jöttünk rá s beszédének hallatára azonnal abbahagyjuk véres csínyjeinket és többé nem vagdosunk ágyúgolyókat egymás fejéhez? Ezt nincs módomban eldönteni.
