I.
I.
Amint fakó-rózsaszín palástjában megállt a hangversenydobogón, azon gondolkoztam, mi bírhatta rá, hogy hatvanöt esztendős korában, betegen eljöjjön a Gangesz partjairól, rászánja magát arra, hogy idegen országokban a költő-fejedelem fáradságos szerepét játssza, a gyorsvonatok irodává alakított fülkéiben, írógépek kattogása közben riportereket fogadjon, akiknek lapos kérdéseire éppoly lapos válaszokat kell adni s folyton vándoroljon irodalmi udvarával, a német bárónő-titkárnőjével meg az indus udvarmesterével, minden héten más határon robogjon át, szállodák párnáira hajtsa le fejét, nappal az autogramkérők hadával tusakodjék, este pedig orvosaitól kérjen tanácsot, hogy gyönge szívére való tekintettel hány szótagot szabad majd kiejteni a másnapi előadásakor. Nyilván azért műveli ezt, mert kedve telik benne. Daliás testében még ma is sok életerő lakozhat. De mi a közvetlen indítóoka?
