Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (13)
Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (13)
Quid habes quod non accepisti? kérdi a bölcs és ez igazság. Csakugyan úgy tűnik olykor, jobb percekben, hogy valami isteni sugárzás tölti be a világot, de az egyesek akarata keveset számít a mindenség kormányzatában…Az ember nem igen hibás abban, ha sikerült boldognak lennie, viszont rendszerint épp akkor rontja el az életét, a lehető legostobábban, amikor a legszebbnek akarja. Minden vágy kiveti bús emberi szívünkből a maga fonalát mint sötét vizekre, a boldogtalanságra.
Akkor, régen, még nem voltam ilyen okos, angyalom, hogy mindezt tudtam volna. Még nem volt effajta hellenista kultúrám a saját mértékemre szabva. Még nem láttam szent Brunót sem és Bernátot könnyeikbe fagyva, még nem volt az egész középkor, keserű fájdalmasságában, a lelkemhez tapadva. Még nem tudtam akkor, egyéb számos rejtelmeken kívül, micsoda döntő szerepe van nagymamámnak és Jókai Mórnak élettörténetemben!
Akkor még nem néztem a dolgokat olyan nagy vonalakban, hogy valami semmiséggel is beérjem, alázatos szerénységemben. Akkor még nem ismertem kellőképpen a Prédikátor könyvét és Alfréd de Vigny melankóliáit. De még csak Szent Pált sem ismertem uram isten, Jó Pali bácsit, aki rohan, lánglelkű rút zsidó, mindenfelé a világban, mennyei ember! azzal a dogmatikus pártállásával, hogy valaki lehet jó keresztény anélkül, hogy körülmetéltesse magát.*
Az apostolok cselekedetei-ből és kivált Szent Pál leveleiből ismeretes az a vallási háborúság és viszály, mely az első keresztényeket, bizonyos formaságok és külsőségek kérdésében, két pártra szakította, a Krisztus utáni első évtizedekben. Míg a jeruzsálemi zsidó-keresztény anyaegyház, az ortodox főapostolokkal, Οι υπερλιαν αποστολ) Jézus zsidó küldetésében hitt és szigorúan ragaszkodva a régi Törvényhez, rítusokhoz és szertartásokhoz, kizárólag csak zsidókat engedett magához s a krisztusi üdvösséghez, addig a többi primitív egyházak, mint az antiochiai és korinthusi, jóval liberálisabban és bölcsebben is, elengedték a formaságokat s kitárták karjukat minden pogányok előtt, ha Jézushoz megtértek. E harcban Péter a hyerosolomiták élén, a körülmetélés, Pál a maga kis egyházaival, az előbőr apostola lett. Zseni létére s a térítés sikere érdekében, nem kötötte magát, a szó kicsinyes értelmében, a jeruzsálemiek törvénytiszteletéhez, és ettől eltérően nem kívánta, hogy mielőtt valaki keresztény lehessen, előbb zsidóvá kelljen lennie. (Gal. II. 7. és folyt.)
Óh, istenem, Pál, akit imádok tulajdon érdekem ellen, Barnabás! Silvanus! Lacanus! nagy utazók s szent óriások, tudja, ezek meg se látták Euripides sírját az utjukban Tráciában, sem Olympus tündéri havát az ormokon, mint egy fehér kertet fenn a kék levegőben, s ahol Cicero úgy tudja már, hogy nem laknak többé istenek! Mámoros vándorférfiak, apostolok! bár így apróra ismertem volna nagy életüket, görög zengésüket, hajótöréseiket és szenvedéseiket, mikor tizenötéves koromnak együgyűségében, Jókai Mór színe előtt megjelentem királyi nagymamámmal!
Mert csakugyan királyi volt, királyi nő volt, jól benne az ötvenben is, királyi Agrippina, királyi falat, morceau royal, ahogy a franciák mondják s Jókai szeretetreméltósága ahogy fogadta, finom karlengése irányában, mint az órainga, annál kevésbé tűnt fel nekem, hogy titkon magam is lobogtam e nőért s képzeletben ünnepeltem!
De alig nyúlt a költő keze után, alig ragadta meg, hogy sírva fakadt, robbanón!
Valami régi vallásos áhítat maradványa az a permanens sírási készség, éltesebb nők könnyzacskóiban.
A kereszténység első idejében, már e puszta sírás hő imádság volt és még ma is, sokan, térden a templomokban, könnyekkel öntözik a szívüket, leendő örömök kivirágozásáért.
De máskülönben, micsoda rejtélyes ereje a nőnek, hogy olyan könnyen, olyan sokat tud sírni, minden alkalmakkor! Nem tudom mit olvasott nagymamám a Jókai műveiből s micsoda szépségek és hatások emlékén viharzottak fel könnyei azokkal a sűrű gloszoláliák-kal és megcsuklásokkal, melyek egy Cassandrát felülmúltak volna Aeschylos Agamemnon-ában. Én sohasem láttam, hogy őszintén bevalljam, az imakönyvén s a Neues Pester Journal-on kívül, más olvasmányt szép fehér kezében. De Jókait, a maga presztízsében, talán olvasni sem kellett, hogy megilletődve álljon meg előtte az ember. Az igazi nagyságnak megvan az a sajátságos varázsa, hogy rögtön hat és spontán hat és a priori hat, és függetlenül minden egyebektől. Istent sem kell ismernem műveiben, hogy nagyszerűnek érezhessem, nem igaz?
De még volt itt egy momentum, egy drága emlék, ami Jókai láttára felszánthatta e női szív finom érzelmességét. Kettejük között, így szemtől-szembe egymással, egy árny kísértett sírja mélyéről, egy hajdani ember, néhai magyar attilásan, aki nagyanyámnak életetársa, Jókainak főkortese volt! De erkölcsi értékének e két messzi pólusáról, egyformán kedvesen mosolygott a költőre s nagymamámra, mint két külön hegycsúcsról a túlvilágban, az elmúlt szép dolgok fájdalmasságával.
– Emlékszik? – mondta nagymamám a sír innenső oldaláról, képzeletbeli folyondárok között és csak ontotta könnyeit.
– Kitűnő barátom volt, – felelte Jókai a másik oldalról, azzal a lágy meghatottsággal, ahogy azt szokta az ilyen alkalmakkor. – Ott voltam a temetésén!
– Tudom! Zászlókkal! – felelte nagymamám s még csak jobban sírt. – Láttam!
Különös dolog! Ahogy minden emberi szívnek megvan a maga világa, mint egy egész nagy külön világ ebben a nagy világban! Főkortes! ez minden pénzt megért, ez egy brémai istenség színvonalán állott abban a régi világban, mikor Tisza Kálmán mint egy poláris nap ragyogott hűvösen, de mindenhatón az égen s a Terézváros romantikája, zöldleveles, piros tollakkal, zászlókkal és fiákerekkel egy regényírót küldött a parlamentbe! „Kitűnő barátom volt! hát nem vitatom, de mi volt ez nagymamámnak! Ebben az időben a házasfelek, legalább a polgári osztályokban, még nem ismerték a szerelmet, ami úgy értendő, hogy múló emberi érzelmeknél komolyabb alapokra épült szent frigyük. Ezt a halál is csak úgy bontotta meg, mint az idő a Parthenont, hogy a legszebb romok maradtak utána. A nő testi és lelki nyugtalansága, ha ugyan szó lehetett ilyesmiről, beérte azzal a morális kapoccsal, ami az idők végtelenségén át, férje urához fűzte az összes többi legények rovására s rabszolgamegadása, körülhatároltan, úgy zárta el minden fajtájú kísértések elől, hogy ezek iránt még csak fogékonysága sem volt. Egy ilyen férj meghalt, drága ember, mert nem tehetett másképp, de felbukkant minden jelre, minden ürügyre s idézetre, – no de hagyd a nagypapát! Közös emlékük s halottjuk után, letárgyalván a bús esetet s elhagyván a metafizikákat, végre rólam is szó lehetett, aki éltem és virultam tizenöt éves kétségbeesésemben.
– Író akar lenni! – mondta nagymamám, rejtett iróniákkal, de könnyedén felüdülve borzas fejem mellett, virulens hajtömegekkel.
– Nagyon helyes! – felelte Jókai kedvesen, mit aki senkinek sem rontja el a kedvét.
– A kérdés az, ha van-e tehetsége? – jegyezte meg a nagymama, kissé pedáns biedermayeresen.
– Tessék megbírálni! – szólottam közbe, kölyök-titán ifjonti szakértelemmel az ilyen kérdésekben.
S átnyújtottam Jókainak néhány ív papírt sűrűm teleírva bolhafejekkel, mint egy hosszú kérvényt írói tehetsége tárgyában. A sok papír és bolhafej, amint azt kitünően sejti, Annie, egy hosszú novellámat tartalmazta Másodvirágzás címmel, de olyan fátyolos ostobaságokkal duzzasztva és telítve, hogy ennél ostobábbat és duzzadtabbat nem tud elképzelni a XIX. század világirodalmában. Ez még nem volt Bolzay Kamilla, nem Strauss Annie, nem Árvay Tessza, ez a bús leány a Másodvirágzás-ban, ez még nem volt Tóth Hermin s nem Bernay Adrienn a mülhauseni tiszttel, de még csak Mikár Györgyike vagy Keilits Bella sem volt, vagy Bodnár Lujza, vagy éppen Szüts Lóri a Glóriában, hogy csak ezeket a hölgyeket említsem nagy galériámban. Nem, szegény, ez csak egy sápadt báb volt ez a lány, ahogy én akkor általában a leányokat képzeltem, s aki mint cousine Bette ha jól emlékszem, valami kései szerelemre gyullad egy szőke kadét iránt, akit meglátott a kávéházban. A történetnek rossz vége volt, de viszont mint kérvényt, nem hiszem, ha volt rá eset a világban, hogy valahol ilyesfélét gyorsabban és kedvezőbben intéztek el volna. Csak éppen belenézett Jókai az írásomba s már jelentette:
– Nagyon tehetséges!
Mit mondott volna? Az ő jó szívének s emberszeretetének nem sok kellett az ilyen megállapításokhoz s filozófus létére rábízta a többit az időre s arra az imminens igazságra, ami uralkodik a világban. Különben sem lehetett nagyon fontoskodó vagy követelő a tehetség dolgában s talán nem is becsülte többre valami általános emberi tulajdonságnál, amelyből jut mindenkinek. Nyilván ő is úgy gondolta, mint egy másik bölcs a franciák között, hogy a tehetségnek azért van értéke, mert hogy a világ olyan gyermekes! Ha több komolyság volna az emberekben s több ítéletük volna, már a puszta igazsággal is beérnék.
És átterelvén a gyakorlati térre képességeim érvényesítését és ha merem mondani, írói készségem hullámverését, legott felszentelt zsurnalisztának azzal a pár sor lila írásával, amelyet a Nemzet-hez intézett. Már tudniillik a Nemzet című laphoz, amelynek főszerkesztője volt. De amint most kutatnám, elmerengve, e távoli lapcím sybillin sejtelmességét, fel kell sóhajtanom: nomen est sinistrum omen! Megvallom, mindig szerettem volna használni nemzetemnek. Talán tudtam is volna. De hát nem hitték el, nem akarták, – mit csináljak? rendben vagyunk. Egy nap amúgy is minden kiderül. S aki nem kaszálta le már füvében a dicsőségét, annak még teremhet kalász.
No de az a régi Nemzet, a régi Athenaeumban! Micsoda ódon kis palota volt ez, remek, finom, egyenletes a Ferenciek-terén! Micsoda tündérkastély őszi estékben, világos ablaksorával, mely az égő gyertyák fényét reflektálta, mintegy odafestve izzó felkiáltójelekben, a ködpárás üvegtáblákra! Gáz és lámpák hijján a palotában, az urak gyertyával világítottak négy szál gyertyával mindegyik! tehették! s voltak négyen is egy szobában tizenhat gyertyával ami égett, mindenfelől az íróasztalokon! Hányszor álltam meg, hány ilyen este, szemben a palotával, az Egyetemi Könyvtár magas lépcsőzetén s bámultam elepedt szívemnek odavágyódásával ezt a halottak napját, tündöklő gyertyafényével egy sor barokk ablakon, a teli hold alatt!
Mindig szerettem a gyertyákat, megvallom, és magányos szívem valami testvériességet érzett az ő magányosságukkal. A gyertyák, amíg nem égnek, úgy valahogy körülmetélteknek tűnnek: mikor meggyúlnak, szebbek mint a csillagok. A vékony gyertyák tubarózsák, amelyek égnek, a vastagok élő liliomok! Négy fal között, minden fuvallatra, rejtelmes árnyékot vetnek s merev lángjuk fénykörével a halottvirrasztás, a siralomház, az orgyilkosság s egy templomszöglet vegyes hangulatát keltik a szobában. Egész életemben, ha módom lett volna rá, mindig csak gyertyával világítottam volna: ez az igazi mécse a legfinomabb munkának. Bús szerzeteseket a cellájukban, halotti koponyával a Locis theologicis szövegén, csak úgy lehet elképzelni az olvadó viasz könnyhullajtásával az égő gyertya törzsén. Renant is csak úgy látom, amint munkában a félhomályban, egy szál gyertya köré gyűjti az apostolokat. Párizsban, Annie, hosszú éveken át, hosszú virrasztásaimhoz, csak gyertyám volt, ha volt! s hány ronda hajnal vetette rám s a gyertyámra, így kettesben amint égtünk, borzongató derengését, nagy zengő éjszakában. Hány szörnyű hajnal, nyirkos fényeivel messze fenn az égben s amint idevonszolta az ablakom elé förtelmes nappalomat, ami ébredt. Hányszor zártam el magam, összetűzdelve a függönyöket, e fenyegető fények elől, s csak dolgoztam a gyertyám mellett, mely sápadozva, még csak szelídebben égett. Mint maga az élet, úgy égett bánatosan s úgy fogyott is el lassan.
Egy szál gyertya még a szegénység világa. De egy egész sor, egy egész raj! micsoda báltermi fényesség volt ez, Mindszentek hangulatával, abban a régi palotában! Már szaladtam is fel még aznap este, egy kis szűk falépcsőn kanyarodva, nem is tudom hogyan szaladtam, de benyitottam s megérkeztem e gyertyafénybe, mint egy herceg olyan fiatalon, mint egy Rózsalovag liliomszálak erdejében! Valaki átvette a Jókai levelét, egy zsurnaliszta! s alighogy elolvasta. Csak intett aztán, fejbólogatva, mint aki mondja: tessék, valamelyik szobában egy asztalnál, ahol tetszik! as you like it! ahogy tetszik! Azontúl, nem is tűntem fel senkinek az öreg szolgán kívül, aki kormánypártiasan nézte, idegenkedéssel, megvilágított fiatalságomat, két újabb gyertya, két szűz gyertya mellett, ami kigyúlt rám fehér papírok fölött. S így égett itt kettővel több ez este! S így ültem itt, verejtékezve a gyönyörben, s olyan boldogan és büszkén, hogy ezt már ki sem mondhatom! És meghagytam a kisöcsémnek, hogy nézzen fel a könyvtár lépcsőjéről a világos ablakokra szemben, merthogy én ott vagyok!
Óh drága szívem, e távoli ponton látja, nem tudtam még, mi az én külön álmom abban az egyórai álomban, ami az élet. Hogy micsoda magját vetem el jövendő kétségbeeséseknek, még csak sejtelmem sem volt. Hát látta-e magát valaha ember abban a tükörben, mely a múló idők fonalán, órákon és napokon át, melyekből évek lesznek, az észrevétlen elváltozások képeit vetíti? Hogy lesz az ember titkos átmenetekben tizenöt évesből húsz, húszból negyven és így tovább, hogy húzza ki mintegy a látatlanban, a vak sötétből súlyos sorszámait, a sok percekkel, amik múlnak! Hol hullajtja el apránként a szívét, mint lombját a fa levelekben, hogy ébred észrevétlen arra, hogy másban hisz már, ha hisz! és másképp érez s ami mind volt, már nincs többé egy nap s anélkül, hogy a maga jószántából adni is akart volna a kincseiből valamit!
Így aranyom, itt megint elpengetem magához utolsó húrjait ünnepi hárfámnak. Azóta is, amit adtam magamból, ha tudná! két levél között magához, micsoda éneket! Hogy élek itt magamba, mint egy útszélen kikötve egy fához, ahol egy madár sípol a nagy szomorúságba. Még hallgatnám, félmeztelen ahogy vagyok s rongyokban a szívemmel, még hallgatnám a madarat és meddig! és soha nem is volna vége, ha futná az időmből. Mert úgy hanyatlok csakugyan s úgy vénülök a dolgok visszájára, hogy mindig följebb szállok és ha nem is tagadom meg egynémely régebbi színművemet, de igazában most sejtem csak, ébredő tavaszomban azt a sok hangot és szót, kótát és zenét és gondolatot, amelykért mind elölről kellene hogy kezdjem s még ötven évre fölhangoljam igazi hangszerem!
Isten őrizz! De viszont minden gyönyörökből ered, hogy szent kábulatomban nem látok s hallok s nem érzem a követ, amit a mélyből felhajítanának rám. Szaladok mint Pál magam is, egy eszményi Macedóniában! Alacsony dolgokra figyelvén, kénytelen volnék magamat is kicsinyre lefokozni, hát mondja, lehet ezt nekem? Nem képzelem azt, hogy a jó Istennek a mennyekben, valami különös célja volna egy magyar íróval a földön, aki éppen én vagyok. De ami jóságot és szerelmet próbáltam ápolni a szívemben, ami türelmet s megadást, úgy érzem, közelebb hoz, ha nem is hozzá, de legalább a fiához. Ennek a jegyéből, de boldog vagyok, keresztényiesen, hogy egy szikrányi fény rólam is sugárzik és tiszta homlokommal olyan könnyen vagyok világos a sötétben. Megtanultam az Énekek Énekét az eredeti Isyro-chaldeusban, ami a Jézus nyelve volt, megtanultam, hogy a legfinomabban s csiszolt érzékkel megírhassam a Sába királynőjét! ismerem Szent Pált, mert hogy éppen róla szóltam, ismerem abban a hibás görögségében ahogy írt s ahogy törte és zúzta a mondatait, nyelvtan ellenére, a legszebb szövegekké a világon. Van kétezer ritka könyvem, mint kétezer jelképes sír aranyfedelekkel a polcokon fölsorakozva mint egy Columbárium-ban, kétezer elhamvadt szó és elme! Ismerem Montaigne-t, hogy senki jobban, La Rochefoucauld-t hasonlóképpen, egész Renan, ha merem mondani, a kisujjamban van. Régi Bösendorfer koncertzongorámon, cédrusfából, Liszt-dalokat játszom. Egy barokk orgonám is van, amint azt tudja, az ornamense püspöki címerével, mert egy olasz püspöké volt hajdan Ravennában, ahol ez a finom ember élt s meghalt szegény. Az ő árnyával korrespondálok a Bach lelkén és Frank Cézáron át, a túlvilági vox celestá-n ha szólok, – mondja hát, mi érhet fel hozzám?
S ilyenformán elkalandozván isteni szabadságokban, csak magához omlanék le apológiákban. Mit mondhatna még, mennyi mindent azon a vékony remegő száján, mint egy vörös hernyó. Milyen könnyen adhatná, csak egy hangtalan sóhajával is egy párducbőrön, annak a zajos gyönyörnek hírnökségét, melyben osztozik velem. Mert ha Pláto meg is tudta úgy konstruálni minden szépség teóriáját, hogy kizárta belőle a nőt, én nem tudnám ezt, megvallom. Mi vonz magához, hogy így el vagyunk választva s mi választ el, hogy így vonzódom magához? Maga sohasem mondta nekem, amint azt nők oly gyakran szokták költőknek, akik udvarolnak: énrólam kellene, hogy írjon egy regényt! Mert ez mind hord egy regényt a tarsolyában, az ajkpirosító s egy batiszt zsebkendő között, s ez mind úgy képzeli, hogy más az, aki él, szeret és szenved és más az, aki ír! Hányan vannak, Annie, akiknek fogalmuk nincs! Akik azt mondják az embernek, fölényes készséggel, jó barátok: „Van egy témám számodra, amit feldolgozhatnál!”
Mi lehet ez a téma, no mondja már, micsoda kínos butaság az egyéni érzés hagymamártásban, amelyben az ilyen burzsuj, rendszerint, valami tündértavakban képzeli magát. Mi témája lehet például a maga vastag urának, amint ezt felajánlja azzal a két réveteg szemével, melyet a pillák, mint a rossz zsalugáter zárnak, azon az utcasarkon, ahol találkozunk. Nincs az a rémület a világon, a legzordabb történelmi napokat is beleszámítva, ami fölérne lelki válságommal, kínjaimmal s lázadozásommal, mikor úgy nézem e szemeket, hogy a magáét alattuk képzelem. Azt kellene kérdeznem, hüledezve, hogyan volt erre képes, Annie, ha nem tudnám, mire képes nő! Nézte maga valaha e szemeket, mikor maga mellett már mélyen aludt ez az ember s mégis úgy tűnt, mintha ébren volna! Látta-e lámpafénynél, azt a fonálnyi rést, a szemhéjak alatt, ahol fehér tekintete, mint egy holt szem tűz elő!? A jó isten legyen irgalmas magának.
S ha nem is tudtam semmit, s ha nem is sejtettem semmit, mégis, ne higgye, hogy ez mind nem oda szól vissza, két szűz gyertyámhoz, a régi Athenaeumban! Siralmas érzékenységem, halálos fantáziákkal, ha nem is volt ennyi hangja és sípja még, mégis csak ott kezdi szőni pókhálózatát, ahol egy szögletben ilyen korán és ilyen ifjan, magamra voltam hagyva. Meghaltam attól, ha valaki belekorrigált a kéziratomba s bolhafejeim szép rendjét kék irtásokkal húzgálta át. Nem egyszer, míg a szerkesztők feje fölött, micsoda fejek fölött! elnéztem ezt a barbár munkát, körülbelül úgy éreztem magam, vérben ázva, mint egy méncsikó, ha megoperálják. Egyedül csak Porzsolt Kálmán volt az, s ezt följegyzem dicsőségére, aki ösztönös megértéssel és filozofikusan, de megkímélte a mondataim fiatalos konstrukcióját s a maga kis finom hahotájával bírálta írásformáim tavaszi zsengéjét, mint ahogy egy kis szűzlánykát bírálna, megnyirbálás nélkül, tisztességes mulatozással.
Így múlt az idő s így pengettem nevetséges és deplaszirt lírákat százféle riportokban, melyek nyilván más modort és hangot s kivált több szárazságot kívántak volna az árnyalatokban. Később, igaz, a gyakorlat során, engedtem egyéni színeimből s dús metaforákból, de sohasem váltam hírlapíróvá, a szó ama keserű értelmében, amelynél nincsen keserűbb. Az újságoknál, ahol éveken át, naiv regényességem egy jobb világba vágyott, nem igen tudtam gyökeret verni, pozíció és tekintély szerint. Banális kollégáim sorában, holott ezek mind kedves s jóindulatú urak voltak, alig számítottam tüneményszerűségemmel. Mindenki különb emberi példány s főleg rendesebb jelenség volt mint én, mint ahogy minden különb és rendesebb egy konyhakertben annál a vadvirágnál, amit a szél vetett el itt, elhozván magját messziről. De viszont mindenki elismerte, egyhangúlag e régi palotában, hogy mint egy lány, olyan szép vagyok. Olyankor feljött Jókai s hozta a regénye folytatását. Köszöntem s rám nézett azzal a hittérítő tekintetével, mely csupa gyöngédség és jóság volt. De úgy láttam, nem ismer meg s már nem emlékszik, dús emlékei panorámájában, királyi nagymamámra!
(Folyt. köv.)
