XII.
XII.
A külvárosi utcára simogató melegséggel sütött le a jótékony májusi nap. Boldog kábulatban állt a sarkon és valami végtelen elégültséggel simogatta a mellét a baloldalon. Ráfeszítette tenyerét és gyermekes örömmel érezte a ritmikus dobogást. Egészen könnyűnek érezte magát, mintha nem volna súlya és nem állna a földön. Szomjasan szívta be a langyos, bizsergő szellőt és mosolygó szemei végigsimogatták az eget, az alacsony kis házakat, a szennyes kocsiutat. Örült a kövezet kockáinak, a csenevész fáknak a járda szélén és szakálla rezgésének a szélben. Többen utána fordultak és ő barátságos, biztató mosollyal nézett feléjük. Pár gyerek állt meg előtte.
«Kis fiú» – mondta gyöngéden és megsimította a kócos fejet. Aztán kivette zsebéből az óráját és odanyújtotta:
«Tessék.»
A gyerek bután ránézett és nem merte elvenni. Akkor a kezébe nyomta. Többen összevihogtak. Hirtelen levette a kabátját és odaadta a legkisebbnek. És még egyszer mondta: «Kisfiú». Aztán megfordult és lassan elégedetten megindult. A gyerekek messziről, zajongva, nevetve követték.
Vidáman nézegetett maga köré.
Szerette volna megcsókolni a villamos síneket.
Állandóan öntözte fedetlen fejét a nap.
Világok és virágok üzenetét lengette feléje a szellő.
Ment.
Elhagyta az utolsó házakat és töltések között haladt a rétek felé.
Illatosan, frissen zöldellt rá a fű.
Tehenek legeltek messze. Egyre mosolygott. Érezte mindennek beteljesedését.
Megroggyantak a lábai és csöndesen végigterült a füvön.
És Valaki a kékségből, felülről, szelíden visszamosolygott rá.
