XI.
XI.
Akkor már a nyolcadik városban járt, ólmos kétségbeeséssel és már-már reménytelenül. De hajtotta valami egyre tovább, valami leírhatatlan, gyötrő szomjúság a pihenés, a megbékélés felé. Akarta, hogy mondhassa már valakinek, mosolygó derűvel és elcsendesedett lélekkel, halkan: «Jóestét!» – És hogy kezet fogjon valakivel, kedélyes, melengető, támaszkodó szorítással. És az eddigi életét, mit már réges-rég ledobott, messze maga mögött akarta hagyni, mint valami gyötrő, undok terhet. El akart felejteni mindent. – Ruhája, melyben akkor elfutott az irodából, elkopott, lerongyolódott. Szakálla, haja hosszúra és borzasra megnőtt. Pénze már-már teljesen elfogyott és halálos rettegéssel gondolt arra a napra, mikor már hozzá kell nyúlnia a tárca legmélyére rejtett bankjegyekhez, melyeket a kiváltásra tett félre. De még előbb, a nyolcadik városban végre, célhoz ért.
