V.
V.
Jókedvűen jött le az orvostól. Dél volt. Zengtek a villamosok és az autók. Tarka ruhák áradata zúdult a vakító kék bura alatt. Aranyló fényhullámok bugyborékoltak körül. Majd egymásba folytak körülötte és ő úszott a fény szökőárjában. Testszaga és autóbenzinszaga volt a fénynek. És fülledt női hajszaga. – Jókedvű volt. Terveket formált biztos, gyors kézzel, mint a szobrász a puha gipszet. Formákba szöktek a körvonalak. «Tőke kellene» – gondolta. És számolt: ennyi és ennyi. Akárhonnan, a föld alól is, két héten belül. Ha sikerülne a dolog, egyszerre a világpiac tényezőjévé válnék. A brazíliai úr két hét múlva itt lesz, akkorra el kell dőlnie, ennyi és ennyi. A föld alól is…
Valaki beléütközött.
«Ah, szervusz, szervusz, jó, hogy látlak, már napok óta hajszollak, van egy dolog a számodra.»
Karonfogta, diszkréten, meggyőzően beszélt a fülébe. Nagyszerű parti, igazán jó család, kitűnő vállalat, direkt ő hozzá jött, mert tudja, hogy ő az az ember… hozománya kívánatra készpénzben – hogyne, hiszen az természetes, hiszen a sógora maga beszélt Ferenczyvel… elég csinos leány… igen.
Vadul táncoltak fülében a szavak, az orvosra gondolt. Másfél év. Eh! Két hét múlva itt a brazíliai! Smokkok ezek az orvosok, pózolnak a pedáns lelkiismeretességükkel. Na igen, és persze még másfél évig kezelné őt, jó üzlet volna mindenesetre. Szó sincs róla!
«Kérlek – mondta végül a másiknak – én még ma tárgyalni akarok a céggel… ő… akarom mondani az apával.»
