II.
II.
Úgy ment végig a Körúton, házak, emberek, villamosok között, olyan idegenül, mint egy piacon. Úgy érezte, mintha kicserélték volna. Hideg, mérlegelő szemmel nézett mindent. Azelőtt, ha az utcán ment s nézelődött, ilyen gondolatai voltak: «Ez szép nő, az csúnya – ez szimpatikus, barátságos kinézésű ember, az a másik elbizakodott, rosszindulatú fráter lehet – ejnye, milyen kedves régi ház ez és milyen impozáns, modern bérkaszárnya az ott mellette.» – Most pedig egykedvűen számolt magában: «Ezt a nőt én még egyelőre nem tudnám megszerezni, az a másik olcsóbbnak, hozzáférhetőbbnek látszik – ezt a keménykalapos urat nagyon jól fel lehetne használni ahhoz a dologhoz – ez a ház sokat hozhat.»
A zsebébe nyúlt, megsimogatta a bankjegyeket. Nagy-nagy erőt érzett magában, beláthatatlan perspektívák nyíltak meg a térben. Járása gyorsabb, biztosabb lett. Végignézett újra a házakon, embereken. Aztán ismét megmarkolta a pénzt. Mosolygott. És ment. Bátran, magabízón. «Holnap beszélek Kovácsyval» – gondolta elégedetten. Már nem érezte a csatakot a léptei alatt. Fütyörészett.
