I.
I.
Az öregember feltolta pápaszemét ráncos homlokára, mégegyszer a szemé elé tartotta a tárgyat, azután unottan ledobta a piszkos, vén pultra.
«Többet nem ér meg» – mondta szárazon.
«De kérem» – kezdte újra a fiatalember sápadtan – «kérem szépen… még egész jó állapotban van… alig huszonöt éves… meleg, ruganyos… tetszik látni, a kamrák milyen szabályosak… és a billentyűk is… jól csukódik mind… tetszik látni… és csak egy pár napra kell a pénz… csak egy pár…»
Elakadt, kínos csönd állt be. Az öreg, mintha nem is hallotta volna, lehunyt szemmel, elmosódott múmia-arccal állott a homályos udvari helyiség mélyében. Egyre vastagabb rétegekben tornyosodott fel a sötétség. Már elérte a plafont. Dohos, áporodott szaga volt. – A fiú félt. Didergett. Nagy sokára, sóhajtva megszólalt:
«Hát… nem bánom…» – mondta és visszatette a bordát a helyére, a baloldalra.
Az öreg szó nélkül felcsavarta a villanyt, leszámolta a pénzt a pultra, majd egy kis cédulára felírt valamit és odaadta:
«Majd ezt hozza magával, ha ki akarja váltani.»
A fiú gépiesen a zsebébe gyűrt mindent, gyorsan megfordult és szó nélkül kisietett. A kapualjban észrevette, hogy a borda kijött a mellcsontból. Megállt, visszahelyezte, aztán még egyet sóhajtva kilépett a kapun. Már öreg este volt. Havas eső szitált. Lefüggönyözött ablakok mögül a tompa világosság kiderengett. A gázlámpák hidegen égtek a sarkokon. Cuppogott a csatak léptei alatt.
