Füst Milán: Atyafiak és a nő • Szatírjáték
Füst Milán: Atyafiak és a nő •
Szatírjáték
Szatírjáték
Copyright 1926,
by Hungarian Plays
Személyek:
A vándor.
A moziszínész fantomja.
A cipészsegéd.
A futballista fantomja.
Az asszony.
Az ideál fantomja.
A biciklista.
Első atyafi.
A lantverő fantomja.
Atyafiak.
Országút. Egy vándor letelepszik.
A vándor (énekel): Útszéli bölcs vagyok!… (Szünet. Magának): Semmi? (Énekel): Útszéli bölcs vagyok! (Szünet.)
Egy ember (jön arra, afféle penészes arcú suhanc, egy biciklistával veszekedve): Oh te gazember… Életem megrontója… Én legyilkollak téged…
A biciklista (idegenkedve néz reá): Hagyjál te engem békén!…
Az ember (belekapaszkodik): Hogy hagyjalak… még azt mondod? (Ordít): Mikor elcsábítottad a feleségemet? – Három gyerekem van!… (Nekiesik – birkóznak.)
A biciklista (odavágja a penészest).
Az ember (üvölt): Három gyermekem van… – A feleségemet elcsábította… Rendőr!
Atyafiak (gyűltek oda és élvezik a verekedést. Gyönyörködnek. Egyik-másik a mozdulatokat utánozza).
Az ember (bajonettet ránt): Beléd döföm ám!…
A biciklista (gépére kap és elkarikázik).
Az ember (utánarohan): Rendőr… (Eltűnnek.)
Első atyafi: Ejha! Ez aztán a beszéd… (A markát köpi. Röhög.)
Egy másik: De mi lesz a vége?… Ha mégiscsak belédöfi azt a kis kést? (Röhög.)
Hangok: Teljesen igaza volna… Én is beledöfném…
Más hangok: Amilyen barom vagy… Még be is zárjanak? Amikor a feleséged megcsal?
A vándor (harsányan): Én nem vagyok az erőszak embere!…
Hangok: Hát te ki vagy? – Nézd, hogy prédikál…
A vándor: Útszéli bölcs vagyok, atyafiak…
Első atyafi: No és mi a bölcsességed?… Ez egy szegény cipész… mi ismerjük és te nem!… (A vándor köré gyűlnek.)
Egy hang: Egy szegény, penészes cipészsegéd…
Első atyafi: Egész nap dolgozni? És ez az öröm? Mikor este hazamegy, egy ilyen piszok legyen az öröme? (Hetvenkedik.)
A vándor (harsányan): Én az erőszaknak híve nem vagyok!…
Első atyafi: Na ne mondd! – Aztán ha hazamegy… és ténylegesen leken ennek az asszonynak egy jót – az olyan nagy baj?…
Egy hang: Hátha összetöri?…
Első atyafi: És ha kap egy jó pofont ez a rongy, – árt az neki? Mit gondolsz, üvegből van az ilyen?
A vándor (ravaszkásan): Hátha?… Mit lehessen tudni?…
Egy hang: Jól odalittyent neki, – igaz-e?
A vándor: És ha odalittyent?
Első atyafi: Azt hiszed, ért az ilyen másképp a szóból?
Hangok: Azt hiszed, hableány? – Ha ránéznek pityereg? Szutykos cseléd volt…
A vándor: De hangosak vagytok!…
Első atyafi: És ha ebbe a biciklistába is belevágja azt a szuronyt? Mi lett volna?
A vándor (mosolyog): No mi lett volna?
Egy hang: Akkor az ilyen csábító is meggondolja máskor…
A vándor (nevet): Na ne mondd! Meggondolja?
Hangok: Hát! – Legalább is fenyegesse az a szurony… – Ne legyen olyan könnyű a dolga…
A vándor (harsányan): Hát kell nekünk a más asszonya, vagy nem kell?
Kórus: Nekünk kell a más asszonya!…
A vándor: No lám. – Jöttök az én utcámba. – Ez az első tétel. (Szünet.)
Első atyafi: Csakhogy hogyan? – Kijövök az asszonytól… jó volt – és semmi baj? Megy az? (Utánozta a távozó csábító lépteit. – Hetvenkedik.)
Hangok (ezalatt): Igazis! – Megy az? – De a kutya istenit!… (Egyesek az ingük ujját kezdik feltűrni.)
A vándor: Megállj csak! – Van itt nőtlen ember is?…
Hangok: Van ám… Má’ mér’ ne vóna?
A vándor: Beszélj te előbb. – És ne hagyd magad megfélemlíteni…
Egy nőtlen: Csak annyi igaz… hogy velünk akkor mi legyen? – Vagy mi mán csak utcai ringyókhoz vagyunk utalva?
Más nőtlenek: Csak ennyi jussunk az életből? – Menjek neki ennek az oszlopnak?
Nősök: Nősüljetek meg! – Elég szutykos cseléd van… Az ám: elég a görbe szuka…
Nőtlenek hangjai: De milyenek a társadalmi viszonyok? És meddig várjon az ember? (Zúgolódás.)
A vándor (örvendve): No lám – hajtod a malomra a vizet…
Egy nőtlen (zúgolódva): És ha belémvágod azt a szuronyt tesvér… akkor te se mégy haza élve…
A vándor (harsányan): Hátha tévedés van? – És nem is azért születtünk, hogy szeressük egymást?
Zúgolódás: Miket beszélsz? – A fűbe harapsz! – De belé ám!
A vándor: És mi történjék akkor, ha ezt a cipészt még meg is veri az a biciklista?…
Első atyafi (felordít): Csakhogy nem addig a! – Mert láttad, ugye, hogy nem veri meg? Mert nincs abba’ düh… Igaz-e, atyafiak?
Felkiáltás: Má’ mér’ is volna? Még azt is?
Első atyafi (diadalmasan): De a férjbe’ van! És ez a különbség! Már pedig akibe’ düh van, abba egy kis igazság is beleszorult ám…
A vándor (elgondolkozva): Hát, – egy kis igazad van is talán… (Hirtelen.) De mi van a nővel?
Hangok: Azt mi nem tudjuk… A fene bánja!
Első atyafi: Kuss itt mindenkinek! – Mi van a nővel? – arról beszélj! Az ember legyen méltányos!…
A vándor (nevet): Igaz-e? Hát telepedjetek ide… De előbb fizessetek! (Tányérjával körüljár.) És csak ne olyan garasosan… (Néhány rézgaras pottyan a tálba.) Úgy. – És most feküdjetek az árnyékba…
Az atyafiak (letelepszenek).
A vándor (kiált): Hókusz-pókusz! (Kezével köríveket rajzol a levegőbe. Aztán: lefekszik ő is.)
Színváltozás.
Kert. Egy félig meztelen nő valami lépcsőfélén áll, a kezeit tördeli, rimánkodik. A szín homályos sarkából az atyafiak csoportja látszik.
A nő (rimánkodik): Mért teremtetted ezt a húst? (Húsát tépi.) Teli van tűzzel, éget… És megvernek érte… (Jajong): Megvert ma is… (Kis szünet.) De ha ez a hús égni kezd… Mit csinálok akkor? – letépjem? – Meg vagyok dermedve, meg vagyok dermedve, – az eszem pedig nem parancsol…
Egy hang (a sötétből, alighanem a vándoré): Sose törődj vele…
A nő: Ki szólt? – Ne törődjem vele? – De ha gyűlölöm magam?
A hang: Csak sose gyűlöld te magad…
A nő: Ki szólt? – De hogyha megver?…
A hang: Mit bánod? – Kicsit sajog a helye, majd elmúlik…
A nő: Ki szólt? – De kit szeressek? – Arra felelj! (Csend. Valami nagy követ vesz két kezébe, azt szorongatja, ahhoz beszél.) Ez a hús, ez a hús… olyan mint a marás, úgy éget… (Könyörögve.) Ég és föld, – ti mondjátok meg, kit szeressek?
(Körülbelül tíz férfialak jelenik meg a dicsfényben.)
A nő (felkiált): Oh, kik vagytok? (Káprázó szemmel jár körül. – Lázasan): Oh, kik vagytok? – Gyönyörű emberek! Gyengéd alakok… (Az egyikhez:) Szabad megfognom a kezedet? – Szabad szemedbe néznem? – Ki vagy te gyönyörűség? (Felkiált): Te vagy a Lantverő! – Igazán te vagy? Te hatalmas? (Szünet. – Lágyan:) Oh, ha tudnád, mit álmodoztam rólad! A díványon feküdtem és uborkát ettem… majd narancsot, sóskiflit, selyemcukrot, mint az eszeveszett… És regényeidet olvastam. – Oly szép voltál! Ugyanilyen! Habos selyemharisnyád volt. (Megnézi a harisnyáját): Te vagy az édes?…
Egy hang: Rám nem is nézel? A nő (felriad): Ki szólt?
A hang (komoran): Én!
A nő: Oh, Champton Richárd, – te vagy az? Te csodálatos centercsatár! Te bölcs! – Egyetlenegyszer láttalak játszani, – emlékszel? (Szemrehányón:) Hiszen te nem is emlékszel?…
A futballista fantomja (magának): No lám! Mi haszon abból, ha szeretnek? Ha egyszer nem tudok róla…
A nő: Pedig két napig is lázas voltam tőled, érted… A játékodtól, a mozgásodtól… Oly karcsú voltál… És micsoda ugrás volt az! – az utolsó pillanatban… nem emlékszel?
A futballista fantomja (borúsan): Nem emlékszem…
A nő (szomorúan): Milyen kár is!… Hogy te sosem láthatod saját magadat…
A futballista fantomja: Talán azért is vagy te itt… ki tudja…
A nő (a szívéhez szorítja kezét): De ha még csak nem is tudsz róla!… hogy itt vagy, – itt a szívemben…
Egy másik fantóm (lágy hangon): Én, ha akarod, mindenre emlékszem… és ami csak boldogít, meg akarom tenni érted…
Egy atyafi (a sötétből): Nézd a gazember!
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő: Ki szólt? (Bódultan:) Úgy zsibong itt minden…
A másik fantóm: Én beszélek hozzád! Daedalus Alfonz, a moziszínész… Emlékszel a gyönyörű estékre?
A nő (rajongva): Micsoda mosolyod volt! – És micsoda fogaid!
A moziszínész fantomja: Rád néztem… (Bizalmasan): Rád vicsorítottam… Csak terád…
Egy atyafi (a sötétből): Nézd a gazember!
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő (esengve): Most kit szeressek? Könyörülj rajtam… És adjatok tanácsot ti mind! – Kié legyek?
A színész fantomja: Én azt gondolom, hogy mindnyájunké. Az ember legyen szerény. Hát nem okosabb az úgy? – Feleljetek szellemtestvéreim! – (Szünet.) Nem nagyobb jótétemény-e, ha egy egész világé, mintha senkié?… vagy, Isten mentsen, csak egyé? – Mi többiek csak vicsorogjunk talán?… (Patetikusan:) Hát nem kín az? Pokoli kín?
Egy atyafi (a sötétből): Igaza is van!…
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő: Hát hogy gondoljátok? – Mindőtöké legyek? (Vetkeződni kezd.)
A lantverő fantomja: Minden színész barom!
A nő: Ki szólt? – Hát várjak?
A lantverő fantomja: Ki méltó hozzád? Ha nem a nagy szellemek! (Túlvilági hangon:) Kizárólag csak az enyém lehetsz tehát! És aki hozzád mer nyúlni kívülem – halál fia!
(A rémület kiáltásai a fantomok között.)
A nő (tétova boldogsággal): És te is hű leszel hozzám?
A lantverő fantomja: Ostoba nő! Még alkudozol? Hát nem a saját mennyországodról van itt szó? – Mi vagy te akkor, ha mindenkié vagy? Szétosztod magad cukorkák alakjában? Ez az ambíciód? Tested is van, lelked is van… – ébredj tudatára! Kincs vagy! (Harsányan:) Ne légy méltatlan teremtődhöz… (Szünet. Biblikusan:) De mihelyt az én kebelemre hajtod a fejed: istennő lettél!… megértesz végre? Egy világ leszel!… (Kitárja karjait.)
A nő (ujjongva): Egy világ leszek? – Szédülök…
A színész fantomja: Hogy ez itt nem szégyelli magát előttünk… ez a Lantverő!…
A futballista fantomja: Buta fráter. (A nőhöz): – Te pedig várj… És ne hullj bele, mint a gyümölcs egyenesen a markába… Azt hiszed, többet tud ez, mint mi? Te szegény ostoba!… (Nevet.)
A nő: Jól mondod, az vagyok… Együgyű nő!…
A futballista fantomja: De én kitanítlak… ide figyelj! Próbáld meg a szerencsédet így is egyszer! – Hazudni fogsz!…
A nő: De mért? – Mért kell hazudni?
A futballista fantomja: Mi a tanítóid vagyunk… és ha nem vagy engedelmes…
A nő (engedelmesen): Az leszek…
A futballista fantomja: Azért jöttünk e földre, hogy kitanítsunk…
A nő (lelkendezve): Oh, tanítsatok…
A futballista fantomja (biblikusan): Halljad tehát! Mindenkinek azt hazudod ezentúl, hogy ő az egyetlen…
A nő (boldogan): Oh!
A futballista fantomja: És boldogok leszünk… Mert az illúzió boldogsága mindent megér… (Nevet): Hiszen mi szívesen vagyunk ostobák!… nem tudod azt?
A nő: És ha mégis rajtacsíptek?
A futballista fantomja (röviden): Ha olyan ügyetlen vagy… És nem tudsz vigyázni!…
A nő (csodálkozva): Ilyen egyszerű?…
A futballista fantomja: Na látod! Mi egytől egyig boldogok leszünk. És ami neked a fő: – te is! Otthonod kellemes lesz… A nap besüt majd szobádba… ahol csipkések lesznek a függönyök… És csend lesz… mert a férjedet is végre békén hagyod… Nyájas leszel és mosolygó… és ellátod három gyermeked… – Ha pedig majd itt a tél és öreg asszony leszel: mindenki szeretni fog – mert már a szemedből is azt olvassa minden, hogy szeretted a szerelmet és nem voltál irigy… – Hallgass egy praktikus angol emberre! És próbáld ki ezt is!…
A nő (ujjongva): Hisz ez gyönyörű lesz! – Egy világ lesz az enyém!… (Hirtelen zűrzavaros kiáltások.)
Fantomok hangjai: Ne higgy neki! – Rám hallgass! Ne higgy! – Ez egy ostoba! – Arra figyelj, amit én mondok! – De jól figyelj ám!… (A zűrzavaros makogás egyre növekszik.)
A nő (tehetetlenül): Istenem – most hová legyek? (A lárma hirtelen alábbhagy.) Mit csináljak? Kihez fussak? (Felkiált): És mit mondjak a férjemnek?…
A futballista fantomja (csodálkozva): Hát avval is bajod van?…
A nő (szemérmesen): Ma is rajtacsípett… (Szünet.) És meg is vert…
A futballista fantomja: Megvert? És miért?
A nő: Azt hazudtam neki, hogy az unokatestvérem az a biciklista.
A futballista fantomja: Úgy? – Hát mért nem próbálod vele másképp?
A nő: Hát hogyan?
A futballista fantomja: Mondjuk: egyszer őszintén…
A nő (elhűlve): Őszintén?
A futballista fantomja: Persze… ahol már semmi sem segít…
A nő: De nem fog megverni?…
A futballista fantomja: Mint a meghatott bornyú fog nézni reád… Egész beléd lesz butulva… (A jelenés eltűnik. A futballista hangja a sötétből): Figyelj egy praktikus ember tanácsaira…
A nő: (rémülten): De hova tűntetek? Édes-édes alakok! (Körülfutkos): Istenem, most mit csináljak?… (Könyörög): Hozd vissza őket!…
Egy hang (a sarokból, talán a vándoré): Addig válogattál, amíg elkéstél!…
A nő: Hisz ez borzasztó! – És most vége az életemnek?
A hang: Sose félj… Kezdődik minden elölről…
Egy magános fantóm (alakja jelenik meg. Feje egyik oldalán sisak, a másikon cilinder, a harmadikon zsoké-sapka, a negyediken hercegi korona. Egyik kezében buzogány, a másikban a lant. Komoran a nőhöz): Nézz meg jól!…
A nő: (elkáprázva): Gyönyörű alak! – Szeretlek!
A fantóm: Tudom. – Ez a szerelem. – De most aztán jaj neked!…
A nő: (ijedten): Mért vagy olyan zordon?
A fantóm: Mert szétrombollak – tudd meg előre! A testedet kitaposom és a kutyáknak dobom… (Ordít): Szét fogsz mállani!…
A nő (remegve): Akkor én félek tőled… (Félénken simogatja karját): De mi bajod igazán? Mért haragszol?…
A fantóm (üvölt): Megcsaltak, kifosztottak…
A nő: De kik?…
A fantóm (feljajdul): Oh, azok a gonosz szüzek…
A nő: Hát annyira megkínoztak?
A fantóm (nyögve): Nagyon…
A nő: Te szegény!… (Nevet).
A fantóm: Hiszen nem sokáig nevetsz!… (Üvölt): Reszketni fogsz a bosszúmtól! Neked adom tovább a rontást…
A nő (mosolyog): Dehogy is! – Meggyógyulsz te nálam, meglásd! (Simogatja): Mint a gyermek, olyan leszel…
A fantóm: Valaha olyan voltam… ártatlan és együgyű… (A díszeire mutat): És itt felszereltem magam… szeretném tudni, hogy kinek?…
A nő (mosolyog): Hát nem nekem?… – te drága?…
A fantóm (végignézi): Néked? – Néked kevesebb is elég lett volna…
A nő (duruzsolva): Igazad van – nékem ilyesmi semmi se kell… Hát nem elég az, hogy szeretlek… Hogy te vagy az egyetlen ezen a földön?… (Kitárja karjait): Jöjj hát!… Szeress te is!…
A fantóm (tompán): Nincs többé bizalmam…
A nő (buzgón): Majd lesz – ne félj… Csak bízd magad reám… A szíved puha lesz… (Rajongva): Oly puha, mint a pihegő galamb…
A fantóm: De hű leszel te hozzám?…
A nő: A sírig…
A fantóm: Úgy? (Szünet.) Mondd ezt sokszor… Balzsam ez beteg szívemnek…
A nő (örvendve, gyönyörködve benne): Meglátod, legénykém… De mért nem teszed le ezt a buzogányt, te édes… Mint a várúr, mikor pihenni tér. – Úgy! – (A szemébe néz.) Én a te szolgálód vagyok, nem tudod? – De nem, nem – a lantot csak tartsd te ott… a közeledben. Mit gondolsz?… Hiszen énekelni fogunk… (Halkabban): Ha belefáradunk a gyönyörbe, énekelni fogunk…
A fantóm: Úgy, úgy! Csak taníts! – Nálad a legfőbb tudomány!…
A nő: Nálam? – Te tökéletesség! Épp te mondod ezt, akiben minden egyesül: a bölcsesség és szépség…
A fantóm (örvendve, reménykedve): Azt hiszed?…
A nő (buzgón): Tudom, biztosan tudom…
A fantóm (boldogan): Te tudod?…
A nő: És te még képes vagy kételkedni benne, hogy az vagy:… óriás!… Mindentudó!…
A fantóm: Igazad lehet. (Szünet.) Oly ostoba lettem én… Már-már azt hittem, hogy mindez, amivel felszereltem magam, csak külsőség… De igazad van: – hatalmas vagyok!… (Körülsétál.)
A nő (gyönyörködve): Úgy, úgy! – Te szentem, mindenem! (A kezét fogja meg.) Táncoljunk?…
A fantóm: Várj még egy kicsit, míg magamhoz térek…
A nő (a fantóm kezeit nézi): Te zongorázni is tudsz?…
A fantóm (öntelten): Én mindent tudok!…
A nő (forgatja fejékítményeit): Te lord is vagy? – Hadvezér is? – És úrlovas? És mindez egy személyben?… (A szívéhez szorítja a kezét.) Igen, te vagy az, akire vártam!… (Felkiált): És herceg is vagy? – Tündérkirályfi? (Körültáncolja.)
A fantóm (haraggal): Úgy? – És ha utcai csavargó volnék?… akkor nem szeretnél?…
A nő (buzgón): És ha az utca sarából szednélek fel… (Bűnbánóan): Igazad van… Hibáztam, hogy a külsőséggel törődtem… Minek is az, mikor én a lelkedet akarom… (Könyörög): Mért is nem veted le ezeket a sipkákat, te drága!… (Gyengéden leemeli róla fejékét): Hadd lássalak végre egészen!… A lelkedhez férkőzzem, mielőtt a tied leszek… (Az arcába néz. – Szünet.)
A fantóm: No? – Kiábrándultál?
A nő: Hogy levetkőztél, nem tetszel annyira…
Egy atyafi (a sötétből): Püf neki!
A vándor (a sötétből): Nyugalom!
A nő: De azért egész csinos fiú vagy te így is… És máris: – hogy megszoktam arcodat… Mintha az örökkévalóság óta látnálak…
A fantóm (ámulva): Hát te is oly hiszékeny vagy? – Még mindig… mint én?!…
A nő (imára kulcsolja keblén a kezét): Az akarok maradni, amíg élek!… (Szünet.) Hát nem jó az? Hát nem vagy boldog, hogy neked… neked még csábítanod sem kellett… Hogy elhittem mindent egy szavadra!… (Rajongva): Mert a mindenem vagy… a szívem, a bensőm, az álmom te vagy! (Kitárja karjait): Te vagy a szerelem, az egész világ!…
A fantóm (felkiált): No és a férjed?…
A nő (összecsuklik): Még szádra is veszed a nevét? (Szünet. – Panaszosan): Megvert… épp ma!… Egy biciklista miatt…
A fantóm (dühösen): Mindig ezekkel a férjekkel!… (Újra eszébe jut valami): És micsoda biciklistáról beszélsz? – Hát te a múltban megcsaltál engemet?…
A nő: Dehogy is! – Az csak az unokatestvérem volt…
A fantóm (tompán): Akkor jó…
A nő: Na látod, te kis bolond… (Simogatja.)
A fantóm (felriad): No és a férjed?… (Üvölt): Azzal most is együtt élsz?…
A nő: Hova gondolsz? – Az csak meglátogat…
A fantóm (maga elé): Ja úgy. (Szünet.) Pedig kár! Azt hittem, hogy végre valahára házasságtörő is lehetnék…
A nő: Hát nem az vagy? – Ha tudnád, milyen féltékeny rád… (Bizalmasan): Megfojtana egy kanál vízben…
A fantóm (enyhültebben): Akkor jó…
A nő: (aggodalmasan) Csak azt mondanád meg, azt az egyet!… Mit csinálok én akkor, ha ti ökölre mentek – értem?… Ki mellé állok akkor?
A fantóm (kedvetlenül): Hát muszáj azt?… viaskodni!…
A nő: Mit gondolsz te? Énértem hányan vívtak eddig?… De azokat én nem szerettem… De most: – mi lesz?…
A fantóm (mosolyog): Hát ki mellé vonz a szíved?
A nő: Mondanom kell azt?… (Mentegetőzve): Mit tehetek, ha egyszer így vagyok teremtve…
A fantóm: És a gyerekeid atyja – nem is érdekel?…
A nő: (bizalmasan): Bár elesne a csatában…
A fantóm (mosolyog): Hát úgy gyűlölöd?…
A nő (szenvedélyesen): Nem gyűlölöm – az kevés! A legszívesebben elfelejteném, hogy valaha láttam… (Egzaltált panasszal): Kifárasztotta az életemet…
A fantóm (mosolyog): Hát ennyire szeretsz?… (Kitárja karjait): No, gyere már!…
A nő (a karjaiba borul): No látod… ugye…, te édes!…
A szín változik.
A rettenetes szegénység odúja. Az asztalra borulva az asszony fáradtan sírdogál.
Szünet. A cipészsegéd bejön.
Az asszony (felemelkedik): Ne bánts már… annyit szenvedek… Három gyerekedre kérlek…
A cipészsegéd: Még te mersz a gyerekekről beszélni?… (Pofon üti.)
Az asszony (visszaesett az asztalra és zokog).
Egy atyafi (eközben a sötétből): Hallod-e, csak ne nagyon hadonássz ott!…
A vándor (a sötétből nevetve): Csak nem sajnálod?
A cipészsegéd: Most mit csinálok veled? Megöljelek?
Az asszony (sírva): Meg. – Az a jó nekem…
A cipészsegéd (sötéten): Mi dolgom a gyerekekkel? Az én életem az enyém. – (Röviden): Térdelj le! – Lefejezlek!…
Az asszony (letérdel): Szegény kis drágáim, Isten veletek!…
A cipészsegéd (megáll előtte, mielőtt lefejezné): Csak még azt az egyet mondd meg… (Artikulálva): Hogy mért tetted ezt velem?… – Vagy nincs a szívedben semmi érzés?…
Az asszony (térdelve): Nincs…
A cipészsegéd (felhorkan): Mit mondasz? – Vagy megint hazudozol?…
Az asszony: Nekem azt tanácsolták, hogy őszinte legyek… És tudom, hogy te is azt szereted…
A cipészsegéd (ámulva): Mit mondasz? – Hát elképzelhető az, hogy te őszinte légy? (Hirtelenül): De tudod mit? Jó! Beszélj, de azonnal… (Nézi): És vedd tudomásul, hogy félig már Isten előtt állasz!…
Az asszony: (szerényen): De hát mire vagy kíváncsi? A cipészsegéd (röviden): Mindenre!
Az asszony: Mindenre? – (Ránéz): Azt mind nem tudom ám elmondani…
A cipészsegéd: Úgy? – Szóval ez még nem is minden? – De nem baj. – Lássuk akkor is. Csak fejem – szét ne menj!… (Fel-lejár. – Szünet.) Szeretsz, vagy nem szeretsz – az az első kérdés…
Az asszony (ártatlanul): Én téged nem szeretlek…
A cipészsegéd (felordít): Mit mondasz? – Nem, nem, ne beszélj… És ne őrjíts meg engem…
Az asszony (ártatlanul): Te akartad…
A cipészsegéd (összeszedi magát): De igazad van. – Szembe kell nézni… Folytassuk csak. – Szóval nem! – értem ezt is… Vagyis semmi érzés nem köt hozzám… így van ez? – De őszintén beszélj!…
Az asszony: Hát… – ha meghalnál, biztosan sírnék…
A cipészsegéd (kacag): Sírnál?… No, ne mondd!…
Az asszony (ránéz): Hát persze, hiszen megszoktalak!…
A cipészsegéd (iszonyodva): Megszoktál? (Szünet). No, de jól van így is!… Vigyázzunk csak… (Félénkebben): És sosem is szerettél?…
Az asszony: Muszáj volt hozzád menni…
A cipészsegéd: Muszáj volt? – Mért?
Az asszony: Cseléd voltam…
A cipészsegéd: Úgy? (Szünet.) És kit szeretsz?…
Az asszony: Nem tudom. – Akit még nem ismerek olyan jól.
A cipészsegéd: Úgy? – Szóval ha behozok ide neked egy kéményseprőt?…
Az asszony (lelkesen)): Ha te hozod, az még jobb…
A cipészsegéd (felordít): Miket beszélsz?…
Egy hang (a sötétből, talán a vándoré): Nyugalom!…
A cipészsegéd: Igaz, igaz, nyugodtnak kell lenni. – És akárkit behozok, – az mindegy?…
Az asszony (szelíden): Mindenki jobb, mint te vagy…
A cipészsegéd (őrjöngve): Mindenki jobb?… Te vigyázz!…
Egy hang (a sötétből): Nyugalom…
A cipészsegéd (maga elé): Most legalább mindent tudok…
Az asszony: Nem mindent…
A cipészsegéd (nem figyel rá): Hála Istennek! – (Lerogy egy székbe) Most végre megnyugodtam. – Meg. – Érzem. – (Szinte vidáman): Tudod, milyen jól érzem most magam?…
Az asszony: No, hála Istennek…
A cipészsegéd: (szinte kedvteléssel): És mondd, te kis bestia… mondd csak – beszélj… Hogy is? – Hát mondd csak… Aztán azt a szegény kéményseprőt is csak úgy egy-kettőre megcsalnád?… (Feláll megint.) De beszélj!…
Az asszony (ártatlanul): Talán… (Szünet.) Mert a változatosságot szeretem…
A cipészsegéd (fel-lejár): Mégis csak jobb volna, ha kidobnálak…
Az asszony: Te megint csak kezded elölről…
A cipészsegéd: Amíg élek, kezdem elölről…
Az asszony: Az akartad, hogy őszinte legyek…
A cipészsegéd: Igen… de annál nagyobb a titok… És a vágy: hogy megfogjalak és megcsavarjalak, – így! (A nyakát fogja.) Ide felém! Vagy a nyakad kitekerem. (Szünet). Három gyerek van, most mit csináljak vele?
Az asszony: Majd a jó emberek segítenek…
A cipészsegéd (sötéten): Segítenek? A világ rossz. (Szünet.) Ha kidoblak, a három gyerek éhen marad… Ki főz nekik?
Az asszony: Majd lesz nekik mostohaanyjuk…
A cipészsegéd (ordítva): És jó az? – És ki jön nekem ide három gyerek mellé? – Én szoptassam a kicsit? (Szünet. – Maga elé): Nem, a világ nem segít… (Fejet csóvál).
Az asszony (felnéz rá): Hát akkor?…
A cipészsegéd: A kicsit kiteszem a parkba – egész egyszerűen… A két nagyobb pedig menjen koldulni – mezítláb!…
Az asszony (feljajdul): Mezítláb!
A cipészsegéd: Ugye fáj?…
Az asszony (fájdalommal): Anya vagyok!…
A cipészsegéd: Te vagy egy anya? – Ilyen volt az én anyám?…
Az asszony: Oh, – az már régen volt…
A cipészsegéd: Oh, – mondja… (Ráförmed): Megint finomkodol? És amellett összeállsz egy biciklistával!…
Az asszony: Mit tegyek? – Ha néha megkívánom… az ilyet is…
A cipészsegéd: Megáll az eszem…
Az asszony: Mit tegyek? Ha így vagyok teremtve…
A cipészsegéd: De nem baj. – Semmi se baj most már. Hiszen rúglak én ki úgyis… (Fel-lejár.) És hogy én velem mi lesz, az úgyis egyre megy! – (Keserűn): Megint kapualjakban, szutykos cselédek után… (Szünet. – Maga elé): Olyanok, mint a legyek. (Felordít): Mert rettenetes ez az én szegénységem! (Ellankad): És a világ nem segít!…
Az asszony (felnéz rá): De én segítettem…
A cipészsegéd (egy helyben állva): Mit szégyelljem én magam? Megígértem, hogy kidobom… De muszáj azt megtartani? Mikor a dühnek vége… És én magam is más véleményre jöttem… (Töprengve): De milyen véleményre? (Szünet. – Az asszonyhoz), Megcsaltál?
Az asszony: Meg.
A cipészsegéd: Sokszor?
Az asszony: Bizony sokszor… (Sóhajt.)
A cipészsegéd (rezignáltan): Akkor meg úgyis egyre megy. De hiszen én eddig is csak vele éltem. (Felragyog az arca): Igaz is! – (Diadalmasan): Csakhogy nem tudtam róla!…
Az asszony (melegen): Na látod… És ha nem volnál olyan szörnyeteg, – mindjárt jobban is szeretnélek…
A cipészsegéd (felfigyel): Hogy mondod? (Élénken): És én is megcsaljalak?…
Az asszony: Ha rávisz a lélek…
A cipészsegéd (ordít): De van nekem ehhez időm? – Egy ilyen cipésznek? (Szünet. – Nézi az asszonyt): Mi kár volt benne eddig is?… ha vesszük. – Volt neki melle, lába, mindene – és én nem tudtam semmiről… (Hirtelenül, prózaian): Kelj fel! – nem öllek meg…
Az asszony (felugrik): Folytatunk mindent a régiben?…
A cipészsegéd: De ha aztán megint rájövök valamire… akkor jaj neked!…
Az asszony (alázatosan): Csak verj meg…
A cipészsegéd: A szívem úgyis csupa seb…
Az asszony (vigasztalón): Okosabb leszek én ezentúl, ne félj…
A cipészsegéd (melléje áll): Hát jó az, ha megverlek, – mi?
Az asszony (alázatosan): Oh, ne tedd máskor…
A cipészsegéd: Oh, ne tedd, – mondja. Mintha teste se volna… Mint egy hableány – egy finomabb lény… Hát mondd, hogy tudsz olyan állat lenni mégis? Nem tudsz a vágyaidon uralkodni?
Az asszony: De tudok. – De akkor unom az életem…
A cipészsegéd: Ez igaz. – Én is. (Szünet. Sóhajt:) Nehéz az élet!…
Az asszony (élénken, melegen): Látod apukám… Hiszen ezt mondom én is… hogy milyen nehéz az élet!… (Szünet.)
Változás.
Országút. A nap süt. Az atyafiak ott fekszenek. A vándor feltápászkodik éppen. Az első atyafi (felkönyököl, megvetőn): Ez a te bölcsességed?
A vándor: Ez hát. – No mit szólsz hozzá?…
Az első atyafi: Ez nem bölcsesség… (Köp egyet.)
Hangok: Ez a valóság… De nem is!… Útszéli szemtelenség!…
A vándor (nevet): Vedd annak, ha nem fér a fejedbe!…
Az első atyafi (feltápászkodott): Ami sok, az sok!… hiába!…
Hangok: Aztán mi gyün ki ebbűl?… Hadd halljuk… Hadd okosodjunk!…
A vándor (nevet): Hogy mi? – Hát az, hogy az élet sokféle… És ez éppen a ti szerencsétek, nyavalyás semmiháziak… Mert csakis így csurran ám mindnyájatoknak egy s más… (Körüljár a tányérral:) Ki avval a garassal… Majd ingyen tanítlak…
Az atyafiak (talpon teremnek): Micsoda? – Hát aztán mire tanítottál?… (A szemek összevillannak.)
Az első atyafi (egy nagy pofont ad a vándornak).
A vándor (letörli arcát, – szomorúan): Ezt tudhattam volna előre…
Az első atyafi (feléje megy újra): Hát aztán mire tanítottál? (Még egy pofont ad neki.)
A vándor (hátrálva): Segítség!
Az első atyafi (nevet): Kit hívsz te itt – mi? – Mikor az egész határ egy vélemény?… (Parancsot ad): Láss neki!… (Elagyabugyálják).
A vándor (jajgat).
Hangok: Ugye jaj? – Hát hogy ne panaszkodj… itt a jó pofon…
Az első atyafi: No még a tetejébe…
Hangok: Csak a fejit, – hogy meg ne sántuljon…
A vándor (ordít): Az asszony hű, az asszony jó!…
Az első atyafi: No csakhogy! – Mondod-e már?
A vándor (ordít): Az asszony hű, az asszony jó!…
Az első atyafi (parancsot ad): Lazítani! (Elengedik. Szünet). No mondjuk ki mi is!
Kórus (tompán): Az asszony hű, az asszony jó!…
A vándor (rájok bámul): Én csodállak benneteket… Hát mégis?…
Az első atyafi: De mégis ám, azt a teremtésedet!…
A vándor (álmélkodva): Még ezek után is? – Hisz akkor már nem is buták… de bölcsek vagytok magatok is…
Az első atyafi: No, ugye? – Mi szükség itt rád?
A vándor (kinyilatkoztatásképpen): Fajankók, mondok nektek hamar valamit… Diktum-faktum! – Minket embereket néha a butaság tesz ám naggyá… (Szünet). De mi legyen akkor énvelem a földön?
Az első atyafi: Hát csak jöjj el máskor is, ha nem félsz… A jó színjátékot megnézzük azér’… Igaz-e, testvérek?
Hangok: Meg, meg, csak gyere… (Nevetés).
A vándor: Nem én, többé! – Inkább szégyellem magam és megyek… (Elinal.)
Az első atyafi (utánarúg, utánaszól): Azér!… (Az atyafiak röhögnek.)
Függöny.
