II.
II.
Azidétt Franciahonban, Toulon ostrománál egy Korzikából származott kis tüzérkapitány győzött az angolokon s tábornok leve. Hívták Bonaparte Napóleonnak.
Somogyban pedig, Hetyén, két konok, büszke magyar, apa és fiú egymást ette.
Csoda, hogy megváltozék, duhajságit abbanhagyá, hogy a földet megesmeré s a gazdaságban szívvel dolgozék. Ám másmi bolondság háborgatá, merthogy bizonyos ismeretes poétákat olvasván, verselni is kezde, miben alighanem még soproni leánkák is ludasok. Lajos úr az ilyen haszontalanságot hogy tűrhetné? Dani meg apja fia, s nem engede. Már ellenségként éltek, folyton támadni kész, s a vihart kerülve, s jó anyja sem segíthete.
Éjjel dugva olvasgatá Dani Horátzot és Mathissont s titkon meg-megfaragá a rigmust.
S mely csodálatos, kinek nagyatyja dacból oly németes, hogy hajdúk lövék le fejéről a német kalpagot, maga vérében megtisztult s lobogó magyar.
De rejti érzését szemérmesen, mint szűzlány a szerelmét s írá:
«Valóban gyengeség ily semminek, mint én a nemzetről aggódni.»
