9.
9.
Lotti egy órakor hazament. Egykor van a záróra, különszobai vendég nem volt s ő hazament. A kávéház udvarán, hátul lakott két pici szobában.
Lotti a tükör előtt ült, fáradtan, készítette magát éjszakára, neszt hallott a másik szobában, észre sem vette, hogy jött be valaki.
Megdermedt valami ijedségtől. Rögtön arra gondolt, hogy a vámőr.
Keresztényit, mikor a lány szobájába lépett, valami lehetetlen, valami véghetetlen boldogság öntötte el. Hogy még egyszer látja ezt a szobát, amelyben élete legboldogabb emléke fűződik. Ott volt az ablak mellett balra az ágy, fölötte három fénykép volt felakasztva, jobbról-balra a Lotti arcképe s középen az övé; ugyanaz, amely a szolgálati könyvecskéjében van. Oly édesen és szívből tört ki belőle a boldog öröm, hogy levetette magát a három kép előtt és zokogni, zokogni kezdett.
Aztán hangot hallott. A Lotti hangját, de az oly éles volt és rideg, hogy megfagyott tőle s elszűnt a zokogása. Mintha valaki visszatartotta volna s ő arra felel:
– Mindjárt jövök.
Aztán bejött, magas, egyenes, kemény tartással.
– Hm – mondta.
A vámőr felállott és boldogan nézett rá. Oly boldog és oly szerelmes.
– Csak azért jöttem, hogy… csak a kezit akarom megcsókolni.
A lány úgy nézett, mint egy oroszlánszelídítő. Kemény és kegyetlen volt. Meggondolta s engedte, hogy megcsókolja a fiú a kezét.
– Majdnem sikerült… – mondta elvörösödve a vámőr.
– Hogy?
– Abban a percben, ahogy rajta ütöttünk a csempészeken, elfogtak a román vámőrök.
A lány gúnyosan nézett. Mereven, mintha nem akarná elárulni gondolatait, de gúnyosan.
– Lefegyvereztek, elfogtak, bekísértek Galambfalvára.
– És?
– Megöltem őket.
A lány szeme összehúzódott. Vizsgálódva nézett.
– Megöltük őket.
Csönd volt.
– Mért? – mondta a lány.
A fiú hallgatott.
A lány okosan, ijedten, tiltakozva:
– Egy hét múlva szabadon bocsátották volna!
– Egy hét múlva! – hörgött a fiú –, de nekem ma éjjel látni kellett magát!…
A lány hidegen nézett. Akkor azt mondta:
– Én azt hiszem, de ne haragudjon meg, hogy maga őrült.
A fiatalember fölnevetett.
– Én? Őrült?… én azt hiszem, Lottika, szerelmes vagyok.
A lány hallgatott.
A fiú megszólalt:
– Menjek?… Csak meg akartam mutatni magam.
A lány nem felelt, de oly hideg volt s merev.
– Kezét csókolom… hogy ne aggódjon értem…
– Isten áldja.
A fiú boldogan felnevetett s bumfordi fejjel kiment az ajtón.
– Kezit csókolom.
S eltűnt a sötétben.
Átugrott a kerítésen, Maki ott várta a három puskával.
És ő hangosan és boldogan kacagott, mint aki megmutatta a szerelmét… Aztán lehajtotta a fejét: jaj!… – sóhajtott. – Mi lesz az elköltött pénzzel…
Akkor hirtelen megfagyott benne a vér. Az jutott eszébe, hogy a zsidó a kávéházban, délután…
Annyira megrémült, hogy a lélegzete elállt. Hideg verejték verte ki a homlokát.
A zsidó a kávéházban arra kapacitálta a lányt…
Jaj, nem bírt élni, nem bírt gondolkozni, de most már mindenben biztos volt…
A zsidó azt akarta, hogy a lány a másik fináncot is csalja be a külön szobába…
Az ő emberei a csempészek…
Hogy ő ilyen marha volt, hogy ezt nem tudta…
És Lotti megrázta a fejét…
Most már mindent értett…
Mikor elárulta neki a titkot: a lány döntött: amelyik győz…
Amelyik győz… és ő vesztett…
És a lány elbocsátotta…
Rettenetes ijedtség. A halálos bizonyosság… Mindennek vége…
– Mi a? – kérdezte Maki.
Ő a puskájára támaszkodva állt s a feje hideg volt, mint a halotté.
– Semmi – mondta sokára.
És a két vámőr tovább ment a sötét úton, mert még 12 kilométert kellett megtenni az őrsparancsnokságig.
