XX.
XX.
Rövid volt az idő nagyon, de a Régens mégis a legteljesebb rendet, legtökéletesebb tisztaságot találta a kórtermekben. Gyorsan és idegenkedve járta össze a szomorú helyiségeket. A legragyogóbb keretben is szánalmas látvány az ilyen. Nem csoda, ha a Régens is mielőbb szabadulni igyekezett. Hiszen most már amúgy sem segíthet azon, ami történt…
– A bűntettes elmebetegek kórterme, Fenség! – magyarázza előzékenyen és alázatosan Kozárdó igazgató úr a Magas Vendégnek, mikor kíséretével az új teremhez ér.
A Régens belép. Érdeklődve fordul a Legfőbb Orvosi Tanács ellenőrző szakértőjéhez:
– Mi, mi, mit jelent ez?
– Ezek a betegek megbetegedésük előtt valamelyes bűncselekményeket követtek el.
– Például?
– Loptak, csaltak, sikkasztottak, Fenség. Van egy aki vasúti karambolt idézett elő részegségben.
– Igen. Érdekes.
Szórakozottan méri végig pillantásával a Régens a betegeket. Az egyik, a lexikonos, mielőtt megakadályozhatnák, hozzásettenkedik a Régenshez.
– Te vagy a Császár? – kérdi tőle kajánkodva.
– Én! – felel ő akaratlanul és megrettenve.
– Nem igaz! A Császár itt volt. De elvitték. Elvitette az a fehér hóhér! – csattog a beteg, és az igazgatóra mutat.
– Valóban, hol van a Császár? – kérdi most egy másik hang félénken. A segédorvos követi el azt a tapintatlanságot. Mentségére legyen mondva, nagyon szeretne feltűnni valamiképpen a magas vendégek előtt. A Régens azonban nincs erre tekintettel. Felhördül a súlyos sértések hallatára:
– Miféle éretlenség ez? Miről beszélnek? Hogy merik a Felség nevét így profanizálni?
Dadogva, földig hajolva, rémülten felel a fiatalember:
– Alázatosan esedezem kegyelemért, Császári Fenség. Van egy makacs szimulánsunk, aki állhatatosan azt állítja, hogy ő a Császár. Róla beszéltem…
– Hol van? Látni akarom! – mondja még mindig gyanakodva a Régens.
A parancsot természetesen azonnal teljesítik. A Régens vár és a förgeteges harag villámait hegyezik apró, szúrós pillantásai. Hogyne! Ekkora sérelmet nem szenvedett el még a császári Ház, hozzátartozója, sőt legmagasabb képviselője jelenlétében! Jaj ezeknek az embereknek, ha… ha az a „császárszimuláns” nem létezik!… De még… még akkor is jaj, ha csakugyan így van! Hiszen fokozott mértékben kötelességük kigyógyítani a szimulánst vagy beteget az ilyen felségsértő mániából!… Minden eszközzel! Nem lehet azt tűrni, hogy a császári ház fejének nevét így profanizálják napról-napra, ha tébolydában történik is ez!…
Körülbelül idáig ért gondolataiban a Császár Teljhatalmú Helyettese, mikor már meg is jelent előtte a delikvens. A Régens ránéz. Rámered. Arca színe mindjobban fehérre válik, ahogy bámul a végtelenségig terjedő pillanatok során, egyre jobban megbűvölve, egyre jobban megbabonázva. Káprázat ez, gonosz és kegyetlen káprázat, sőt!… sőt annál is rosszabb. Nagyon rossz, a Régens legalább sohasem érzett rettenetesebbet. A kígyóbűvölő megjelenésének nincs olyan hatása a hideg állatok közt, mint ahogy a Birodalom Legfőbb Méltóságai néznek a kényszerzubbonyba bujtatott, szánalmas emberfigurára. Nem lehet mérni az időt, mert elveszett a drámai történések útvesztő rengetegében. S egyszerre földig hajol megroggyanó lábakkal a Régens. És mindenki utána:
– Felség!…
– A Császár!…
Ördögök kalapálnak a bukott agyvelőkben, természetfölötti erők rémítgetik a szíveket. Verítékesek az arcok, állati félelem fullasztja el a lélegzeteket. Mint szárazra került halak tátognak a szobában az urak. Még a betegek is dermedtek a végzetes esemény kikerülhetetlen villamos áramában. A lexikonos őrült is alighogy dadog:
– Császár, császárkám… felség…
De a Régens már bogozza a kényszerzubbony zsinórjait. és határozottan rendelkezik a Császár:
– Semmi botrány, semmi zaj! Én ma érkeztem meg külföldről, teljes inkognitóban, hogy szerencsétlen barátom végtisztességén résztvegyek. Könyörtelen leszek azzal szemben, aki másként csak említeni is meri a dolgot. Az igazgató úr itt marad helyettem, míg kipiheni magát. Mehetünk!
Már újra isteni eredetű úr. Így áll az udvaroncok élére. Így indul meg élőhalottak házából az életbe a Császár!…
