XIX.
XIX.
A kabinetiroda alig tíz perccel a látogatás előtt telefonálta meg a történendőket a tébolyda igazgatóságának. Kozárdó szinte maga is beleőrült az izgalmakba.
– Gyönyörű! Még csak ez hiányzott! – futkosott kétségbeesetten, végig a termek sokaságán.
– Mindent tisztába! Amilyen gyorsan csak lehet! – rendelkezett az ápolóknak.
Csakhamar olyan volt a hatalmas épület, mint egy megbolygatott méhkas.
Henrik a szobájában búslakodott. Kívüle még öten voltak ebben a teremben. Valamennyi bűntettes elmebeteg.
– Felség, gyere ide, segíts nekem! – könyörgött nyugtalanul egy beteg, akinek az volt a mániája, hogy meg kell olvasnia egy lexikonkötetben az összes „E” betűket.
Odaállt szomorkásan, reménytelenül a szegény ember mellé.
– Jól van, mutasd. Segítek neked.
– Segíts, segíts! – könyörgött tovább a szerencsétlen. Henrik leült melléje és megnyugtatni igyekezett.
– Kitűnő! Hiszen ez nagyszerűen megy neked! Itt is egy „e”, látod? Itt is. Itt is…
– Köszönöm, köszönöm, Császár.
E pillanatban nagy robajjal kivágódott a terem ajtaja. Kozárdó jött.
– Ápoló! Gyorsan ide! Rögtön húzza át az ágyakat, tegye rendbe a betegeket, takarítson ki. Nem nyugtalankodnak a betegei?
– Nem, méltóságos uram.
– Akkor segítsenek ők is. Minden percben itt lehet a Régens Őfensége!
– A bátyám? Oh!… Hát mégis van Isten! – sóhajtott fel Langfelder.
Kozárdó összeráncolt szemöldökkel néz rá. Kellemetlen borzongás fut végig a testén.
– A Császárt meg vigyék a dühöngőbe! – rendelkezik az ápolónak.
– Méltóságos úrnak alázattal jelentem, csendes ám a Felség. Nincs vele semmi baj, soha.
– Azt teszi, amit mondok! – harsogja ellentmondást nem tűrő hangon az igazgató. – A maga kedvéért majd kellemetlenségnek teszem ki a Régens személyét. Nem gondolja? Azonnal, – ahogy mondtam.
Már rohan is tovább és Henrik – itt Langfelder Ernő – minden tiltakozása és könyörgése ellenére kényszerzubbonyba kerül. S megállapíthatjuk, hogy ezúttal, a méltatlan rendelet után már egészen jogtalanul…
