IX.
IX.
Budapesten azonban megfordult a dolog. Henrik, – most Schlemperl gróf – aki ekkorra kitapasztalta az ellenőrzés fortélyait, egy reggel – az előírt tíz óra helyett már hétkor felébredt. Körülötte mindenki aludt még. A herceg, a gróf, a kamarás, a professzor, sőt a detektívek is nyugodt lelkiismerettel szundikáltak szobáikban. A Császár mosolyogva és frissen magára kapkodta ruháit, aztán az íróasztalhoz ült és határozott vonásokkal vetette papírra császári parancsát:
„A herceg, gróf, kamarás és professzor program szerint tovább utaznak, úgy mint eddig: inkognitóban, de mindent sejtető detektív- és őrség-kísérettel. Mintha velük lennék. Megtiltom, hogy távozásomról bárkinek, – akár az Udvarnak is jelentést tegyenek. Ha idegeim állapota megengedi, visszatérek társaságukba. De csakis a – remélhetőleg közeli – teljes gyógyulásom után. A herceg és professzor ügyességére bízom a kedvező és nekem semmi körülmények között, semmilyen formában nem kellemetlenkedő megoldást. Henrik.”
Mikor készen volt, megtörölte tintától foltos ujjait és könnyedén, nesztelenül, mint egy szellem, elhagyta a szobáját.
Húsz perc múlva felismerhetetlenségig elváltozva – csupasz arccal, bajusz és szakáll nélkül! – sétált le a lépcsőkön. Még csak a portással sem találkozott, ámbár megállt a portásfülke előtt, melynek asztalán furcsa, vékony könyvecskére lett figyelmes. Útlevél volt, Langfelder Ernő prágai lakos, magánhivatalnok nevére kiállítva.
– Isten tudja, hátha még hasznát vehetem? – gondolta a Császár, miközben szórakozottan zsebébe süllyesztette az okmányt.
