I.
I.
Az én ifjuságom nyíresei maghervadtak,
A rétek holt illatát elvitte a szél,
Nem is emlékszem reájuk.
Már részeg az én szivem a bánattól és elteltem a keserüséggel:
Már az se kell.
Mért csörgessem hát csengőcskéit a rímnek,
Mért kényszeritsem táncra elszomorodott lábaimat?
A rétek holt illatát elvitte a szél,
Nem is emlékszem reájuk.
Már részeg az én szivem a bánattól és elteltem a keserüséggel:
Már az se kell.
Mért csörgessem hát csengőcskéit a rímnek,
Mért kényszeritsem táncra elszomorodott lábaimat?
Ó szép szobrásznak lenni,
Vésni gyenge mellet a durva kőbe,
Lenge formát pároszi márványára a gondolatnak:
De a tüzhányó csak kilöki a sziklát,
S elömlik szerte perzselő könnye, a lobogó láva.
S a rohanó víz csak görgeti, görgeti zuhanó köveit egyre, egyre,
A völgy felé, hol elnehezűl s halkúl robogó futása,
A sík felé, hol fogja bús iszap
S tenger felé, hol elnyeli a mélység,
Mélység, melyet soha fel nem kavar
A szélvészként rohanó Idő süvítő futása.
Vésni gyenge mellet a durva kőbe,
Lenge formát pároszi márványára a gondolatnak:
De a tüzhányó csak kilöki a sziklát,
S elömlik szerte perzselő könnye, a lobogó láva.
S a rohanó víz csak görgeti, görgeti zuhanó köveit egyre, egyre,
A völgy felé, hol elnehezűl s halkúl robogó futása,
A sík felé, hol fogja bús iszap
S tenger felé, hol elnyeli a mélység,
Mélység, melyet soha fel nem kavar
A szélvészként rohanó Idő süvítő futása.
