VI.
VI.
A magyar dráma az életérzés intenzitása, a gondolatvilág gazdagsága, a társadalmi és pszichológiai rajz elmélyedése dolgában nem tartott lépést a lírával és regénnyel és inkább a technikai és színpadi megoldások készsége, a cselekvény érdekkeltő fűzése, a friss és eleven szórakoztató képesség dolgában haladt előbbre. Ezekkel a tulajdonságokkal, melyek könnyen feléje vonzották a modern nagyvárosok szórakozásra vágyó közönségét, kijutott előbb a német, innen pedig az angol és amerikai s – a franciát kivéve – az összes európai színpadokra.
Ez a siker elsősorban Molnár Ferenc nevéhez fűződik. Az ő darabjainak sikere keltette fel a színházak figyelmét a magyar színpadi termelés iránt s az ő sikerei törtek utat más magyar íróknak is. Molnár ma kétségkívül egyike Európa legbriliánsabb színpadi íróinak. A színpad természetének ösztönszerű, szuverén átérzése, amely nem csupán technika, hanem ennél több: veleszületett érzék az iránt, hogy mennyit bír el az élet valóságainak ábrázolásából a modern színpad, hogyan kell azokat átformálni, hogy kapcsolatot találjanak a néző közönség lelkületével és a színházzal szemben támasztott igényével, miképpen lehet a nézőteret és a színpadot az utóbbin történő cselekvések és elhangzott szavak útján egyetlen egységgé kapcsolni. A színpadi forma minden más, csupán irodalmi formáktól különböző megérzése ez. Molnár nem realisztikusan ábrázol, a valóságot színpadilag transzformálja, azokat az elemeit és vonatkozásait emeli ki, amelyek a színpad szempontjából különösen értékesek, nem meggyőzni akarja a színházi nézőt, hanem meglepni, hatalmába keríteni, szuggerálni. Túl is megy a valóság világán, szimbólumhoz (Az Ördög), az álomkép és a valóság összekapcsolásához, a fantasztikum felhasználásához is hozzányúl, hogy ezzel is az originalitás meglepő bélyegét nyomja drámai alkotására. Oscar Wilde óta nem írtak olyan elmésségtől sziporkázó, mindig pontosan célba találó színpadi dialógusokat, amelyekben minden kimondott szó a hatás szolgálatába szegődik. Gondolatvilágával nem távolodik el túl messzire a színházbajáró városi polgárember életideáljaitól és erkölcsi mértékeitől, az életnek a színpadon feltűnő képét néhány egyszerű vonásra redukálja, hogy ezeket aztán annál vonzóbban és finomabban kidolgozva rajzolhassa ki. Felizgatja a nézőt addig a mértékig, amíg ennek jól esik, de aztán lecsendesíti izgalmát. Tipikus témája a nő, akit egy pillanatra szédületbe ejt életvágyának kielégítetlensége, az érzékek káprázata, de még idején, okosan magához tér, mielőtt nagy baj történnék. Olyan élmény ez, amely minden nő élménye – a modern színházi közönségben a nők vannak többségben, – s ezért kellően feltálalva mindig hatásos. Olyan ez, mint az a tragikusra ritkán forduló, könnyed, finom szerelmi játék, amely a nagyvárosok dús szalonjainak főfoglalkozása és egyedüli varázsa, – csak Molnár magasabb szférában, finomabb művészi eszközökkel űzi. Némely darabjaiban azonban sikerült ragyogó színpadi képességeit nagyobbrendű művészi célok szolgálatába állítani. A Liliom-ban egy külvárosi csirkefogó alakjában nagy művészettel komprimálta a modern nagyvárosi ember szentimentalizmusból, cinizmusból, a moralitásból és a morál felé való félöntudatos vágyakozásból összetett, rendkívül komplex lelki alkatát. Az Égi és földi szerelem-ben először vitte a tragikus, végső konzekvenciákig témáját, a színpadi ábrázolás lehetőségeinek vakmerő kitágításával. A vörös malom-ban a technikai fantasztikum színpadi használatának merész kísérletével a bűn és erkölcs nagy problémáját próbálta megragadni.
Molnár Ferenc mint par excellence drámaíró áll különösen a külföldi közönség előtt, de irodalmi szempontból nem kevésbé jelentékeny a novellisztikus munkája, különösen apró, finom novellái, melyekben rendkívül eleven életérzéssel ragadja meg és komprimálja egy-egy rövid novella szűk keretei közé a nagyvárosi élet komplikációit, a szerelem és féltékenység, férfi vágy és női hűtlenség, a két nem örök diszparitásának mély tragédiáit, a pubertás korának elragadtatásait és gyötrelmeit. Drámáiban ragyogóbbnak tűnik fel, hatása sokkal szélesebb körű, kis novellái mélyebben gyökereznek a művészet őstalajában.
Semmi és senki máshoz nem hasonlítható, egészen egyéni jelenség a színpadi irodalomban Szomory Dezső. Különössége nem mondanivalójában van, mert drámái – valamint novellái is – alapjában véve egyszerű, semmiképpen sem súlyos témákat kapnak fel, hanem a dolgok beállításában, kiszínezésében, főképpen pedig dikciójában. A drámát lényegileg zeneileg fogja fel, a muzikális elemét hangsúlyozza ki a túlzásig, mintha egy opera hatását akarná elérni az elmondott és eljátszott színdarabban. Minden a beszéd hangzatosságára, a gondolatok és floskulusok patakzó játékára, a gondolatritmusra, főképpen pedig a szó hang- és színbenyomásokat keltő csengésére van alapítva. Egy Szomory-darab alaptermészete szerint egyetlen több szólamra osztott recitatív, amelyben az énekhangot a nyelv muzsikája pótolja. A Habsburg-család történetéből vett tárgyú három nagy drámájában, melyek érdekes kísérletek a történelmi anyag modern felfogás szerinti színpadi megformálására, ezt a muzikalitást még erős festői hatásokra való törekvés támogatja, újabb drámáiban ezt is elveti és egészen a beszédre építi fel a darab hatásait. Az irodalomban példátlanul szabados vakmerőséggel alakítja a nyelvet, de tagadhatatlan, hogy ebben a szabálytalan, önkényes nyelvhasználatban – éppen szabálytalanságánál fogva – erős zenei hatások rejlenek, szuggesztív, viharos tempója van, amely magával tudja ragadni a nézőt s a Fontaine Lumineusehez hasonló szóáradatot heves belső feszültség és magas hőfokú fantázia diktálja. Külföldi színpadokon kevéssé tudott gyökeret verni Szomory, mert művészetéből éppen az, ami a lényege, lefordíthatatlan, a nyelv speciális hangzásához kötött.
Az egész világra szóló nagy sikert aratott Lengyel Menyhért Tájfun-jával, amely a fajok inkompatibilitásának mindig és mindenütt aktuális témáját viszi színpadra a jelenetezés szerencsés kiélezésével, szenzációs színpadi hatásokkal. Későbbi darabjaiban Lengyel érdekes kísérleteket tett a kompaktabb tartalmú jellemvígjáték irányában s nem sikertelenül kereste a kiegyeztetés módjait a nagyvárosi közönség színházi igényei és a komolyabb irodalmi követelmények között. Bíró Lajos drámáiban és regényeiben egyaránt az alakok és cselekvények kiélezésével dolgozik, sokszor szinte matematikai formulákra emlékeztetően, erőteljes dialektikával, a polgári erkölcsök bátor kritikájával. Barta Lajos a drámai téma erőteljes összefogásával és az emberábrázolás realisztikus elevenségével keltett jelentékeny hatást.
Budapest színházi életének gyors és nagyarányú föllendülése még számos más drámaírót is fölszínre vetett, akik közül nem egy aratott nagy sikert külföldi színpadokon is. Az a modern társasági vígjáték, amely manapság a nagyvárosokban az emberek tízezreit vonzza esténként a színházakba, nagyban virágzik Budapesten is és minden saisonban meghozza a maga két-három nagy sikerét. Emellett azonban nem hiányoznak a speciális magyar tárgyú és levegőjű dráma megteremtésére való kísérletek sem. Herczeg Ferenc a történelemben és a mai magyar úri osztály életében és alakjaiban kereste az erre alkalmas anyagot. Gárdonyi Géza a divatból kiment népszínművet próbálta helyettesíteni a paraszt-miliőjű, egyszerű felépítésű vígjátékkal. Móricz Zsigmond kemény küzdelmet folytat a hagyományos drámai formáknak a maga sajátos mondanivalóihoz és írói karakteréhez való idomításáért. Ő tűzte ki maga elé a legmagasabbra a célt a modern magyar drámaírók között és eddigi drámai munkái a magyar dráma eddig elért legnagyobb lendületét jelentik. Élénk és lüktető drámairodalmi élet képe tűnik fel a budapesti színházak környékén s ebből majd csak ezután fog előállni, ha a szerencse is kedvez, a formában és mondanivalóiban egyaránt originális, specifikus magyar dráma.
