V.
V.
A lírikusokkal párhuzamosan haladtak a regényírók. A 19. század realisztikus áramlata tovább fejlődött bennük a való élet kíméletlen ábrázolása és a speciális magyar életnek, különösen a falusi és kisvárosi életnek alakjaiban, hangulatában, társadalmi és erkölcsi diszpozíciói teljességében való megmutatása irányában. Amit Ady a lírikus szenvedélyes gesztusaival próbált, a nemzet saját helyzetének, közállapotainak, társadalmi viszonyainak, lelkiállapotának megismerésére való kényszerítését, azt a regényírók objektívebb formában, de egyre fokozódó jelentőséggel folytatták. A közvetlen múlt regényírásával szemben éppen abban hoztak újat, hogy bennük elevenebben, sőt agresszívebben élt a társadalmi és erkölcsi kritika szelleme, igazmondásuk bátrabb és kíméletlenebb és kevesebb súlyt vetnek a szórakoztatás szempontjára. Még élesebben állnak az irodalmi megszokásokkal szemben abban, hogy ők nem egy bizonyos társadalmi osztály – az uralkodó úri középosztály – életnézetét fogadják el a magukénak, hanem külön, osztály fölötti álláspontot foglalnak el, amelyből elfogulatlanabbul, preoccupáltság nélkül szemlélhetik úgy az egyes különböző osztályokat, mint a társadalom egészét és az egyént, valamint az intézményeket, melyeknek keretében ezek élete lefolyik. Ítéletük épp ezért erősen az egyéni vélemény temperamentum szerint váltakozó jellemét mutatja, érvényének általánossága első sorban az illető író szellemi kapacitásától és igazságérzésének elevenségétől függ.
Minden regényírók között magasan kiemelkedő, pregnáns egyéniség Móricz Zsigmond. Rusztikus magyar fajta, tele ősi vonásokkal, a speciális magyar temperamentum főtulajdonságai fejeződnek ki lényében és írásában, erős, kultúra által kevéssé temperált indulatok dolgoznak benne, bővérű, friss ösztönök, keserű dac, szent harag, senkit és semmit sem kímélő erkölcsi felháborodás, a szókimondás félelmetlen szenvedélye. Mint Ady, ő is a teljesen közvetlen, primaire látásra és kifejezésre törekszik és ő is mintegy fajtájának lelkiismereteként áll az egész magyarvilággal szemben. Naturalista, a szó zolai értelmében, az emberi életet és társadalmat a két nagy alapösztönbe, a nemi vágy és az anyagi érdek két nagy hajtóerejébe bekapcsoltnak látja, de távol van a naturalisták objektivitásra törekvésétől, ő nem a tudományosan érdeklődő megfigyelő készülékein át nézi az életet, hanem szenvedélyes izgalommal, az impresszionista erős reagálásával fogadja magába és az indulat erős konvulzióival formálja ki. Ábrázolásában nagyon is felhasználja a realisztikus részletrajz segítségét, de stílusának lényegét az erős, nagy, keményen összefoglaló, nyers energiával odavetett vonal adja meg. Ennek kultuszában nem egyszer a régi, primitív fametszetek formaképzéséig megy vissza, máskor a realisztikus stílusból az expresszionista ábrázolásmód felé lendíti ki erős felhevülése.
Sajátképi témakörébe beletartozik mindaz, ami a magyarság életében az európai kultúra nivelláló hatásától legkevésbé érintett, igazán eredeti és gyökeres, a falusi parasztság és kisintelligencia, a kálvinista papok, a kisvárosi elmaradt típusú kispolgárok, anyagi nélkülözések közt kínlódva tanulgató diákok és a magyar múlt képei. Ezzel a zárt, különös, minden mástól különböző világgal mély és benső kongenialitást érez, megdöbbentő realitással tudja megérzékíteni és minden titkát fel tudja tárni. A magyar irodalom mindig nagyon sokat foglalkozott a faluval és a kisvárossal, különösen pedig a földművelő paraszt-néppel. Ebben élt a legerősebben és legtovább a romantikus irodalmi hagyomány, amely Rouseau-ra visszavezethető felfogással a paraszt-embert szerette, egyszerű, tiszta lelkű, a városi emberével szemben boldogabb és harmonikusabb életű embernek tekinteni. Ezt a hagyományt erősen színezte és fenntartotta az intelligencia sajátságos lelkiállapota. A tanult emberek nagy többsége faluból városba került családok ivadéka volt s a régi emlékek kedves, nyájas hangulatával gondolt az elhagyott falura és annak embereire, akiknek alakját, arcvonásait, életmódját idealizáltan szerette látni. Ezt a felfogást adta vissza minden író Jókaitól Gárdonyi Gézáig: az irodalomban kialakult egy szeretetreméltó, kicsinosított paraszt-típus, anekdotikus jellemvonásokkal, szép és egyszerű érzések komplikálatlan világításában, idillikus derűvel megszínesítve. Sok valószerű vonás volt ebben a típusban, de több volt benne a városból a faluba visszatérő emberek lelki állapotának kivetítése, mint a reális valóság. Móricz Zsigmond volt az első, aki teljesen szakított ezzel a hagyományos típussal és jóformán újra felfedezte a magyar irodalom számára a falut. Elsősorban ő látta meg a falusi ember szociális helyzetét, melyet irodalmi elődei teljesen elhanyagoltak, a paraszttársadalom külön egyéniségét, melynek ugyanazok a rétegeződései vannak, mint az általános társadalomnak, a paraszt-arisztokráciától a paraszt-proletáriátusig. Ezzel felbontotta elemeire a hagyományos irodalmi típus-képet, amely egyfélének, közös minta szerint öntöttnek lát minden parasztot, legfeljebb vidékek szerint vesz észre benne némi különböző vonásokat. Ezzel megkapta Móricz a társadalmi súrlódásból származó legkülönbözőbb komplikációk lehetőségét és még inkább a módot arra, hogy ne összefoglaló típus-képben, hanem egyéneiben ragadja meg a parasztságot. Móricz ezenkívül meglátta a paraszt-élet specifikus szenvedéseit: a föld örökös túrásának keserves verejtékét, a kis házaikba összezsúfolt generációk véres horzsolódásait, a durva kultúrátlanságot, a nyers ösztönök és fékezetlen indulatok leplezetlen uralmát, a vagyon féltését és gyarapításának kapzsi vágyát, a dühös fukarságot, amely többre becsüli a pénzt az életnél, a fejlődési lehetőségek korlátolt voltát, amely összeroppant minden a köznapiból kiemelkedő törekvést.
Móricznak a paraszt-életről való felfogását legteljesebben és legjellemzőbben a sárarany című regénye adja. Ebben olyasvalamit kísérelt meg, amit még alig merészkedett író, a paraszt-miliőbe és kultúrlehetőségekbe került genie tragédiáját írta meg. Egy fiatal paraszt-embert tesz regénye hősévé, akiben megvan minden természetes adomány arra, hogy nagy ember legyen belőle, hatalmas méretű tehetség, előretörő nagy energia, uralomvágy, mindent legyűrő munka-ösztön, eszesség, fogékonyság, az emberekre és különösen a nőkre fascinálóan ható vonzóerő. És mindez a nagy tulajdonság felőrlődik, a miliővel való küzdelemben: a paraszt-embernek nincs fejlődési lehetősége, nem emelkedhet fel a magasabb társadalmi osztályokba, a hatalmas napfényébe, osztályhoz kötöttségénél és alantas kultúrájánál fogva, erőinek fölöslege semerre sem talál kifutó teret, mindenfelől kicsinyesen korlátolt életformájának falaiba ütközik és nem marad neki egyéb, mint hogy hitvány szerelemben vad nemi tobzódásban élje ki roppant temperamentumát a végső pusztulásig. Ez nem az orosz regényírók alázatos, töprengő, szelíd parasztja, ez egy szilaj, dacos, kemény nyakú, óriás indulatú természeti lény, az alapösztönökre visszavezetett elemi jelenség, hatalmas, imponáló és pusztító, mint a vihar. És körülötte egy sora a sunyi, ravasz, önző parasztférfiaknak, tereferélő, pörlekedő, érzéki asszonyoknak, – egy sem típus közülük, mind egyének és mégis valamennyiből együtt kikerül a falu nyomott, sűrű, nehéz levegője, azé a levegőé, amely a szellőzetlen kis paraszt-szobákat karakterizálja. Ez a levegő minduntalan kiérzik Móricz novelláiból is, amelyekben összesűrítve egy jelenetbe, egy alakba, egy helyzetbe jelennek meg a falusi élet kisebb-nagyobb komplikációi, tragédiái és komédiái, – Móricz épp olyan jól érzi a falusi élet könnyeit, mint a humorát és nem érzéketlen az idilli elemei iránt sem. Nagy szeretet él benne a parasztnép élete iránt, megérti és átérzi annak minden szomorúságát, elnyomottságát, kielégítetlenségét, de szeretete az idősebb testvér szeretete a fiatalabb iránt, kíméletlen leleplezője és bírálója hibáinak és bűneinek is: a realistán átüt nála a morális ítélet szelleme, amely egyaránt oszt szigorú igazságot minden osztálynak és minden egyénnek.
Az ily módon ábrázolt parasztsággal való érintkezésben mutatja meg Móricz a falusi intelligenciát, ebből is különösen a kálvinista papok különös csoportját, amely középen áll a parasztság és a tulajdonképpeni urak között, amazzal van kapcsolatban hivatalos funkciói és anyagi érdekei révén, emebbe tartozik kultúrája és életformái révén. Életük, ahogy Móricz ábrázolja, folytonos harc a paraszt fukarságával és kapzsi ravaszságával, amelyben fölemésztődik hivatásuk ideális tartalma és megtörik minden magasabbra törő lendület. Móricz néhány éles profilú, eleven reliefű arcképet rajzolt kálvinista papjairól, ez a kis galéria bizonyára nem meríti ki ennek a különlegesen a magyar faji temperamentumból és kultúrviszonyokból kifejlődött társadalmi csoportnak a teljes képét, de originális, súlyos és jellemző példákkal járul hozzá. Ezek a képek sok ellentmondást keltettek az érdekeltek részéről, éppen azért, mert jellemzők, a valóságból kivágottak.
Az embernek környezete akadályaival való küszködése – ez Móricz Zsigmond tulajdonképpeni őstémája. Az emberei mindig különbek a környezetüknél, ez az egyenetlenség s az ebből származó súrlódások, gyötrelmek, harcok torzítják el arcvonásaikat, bűnné facsarják bennük a jót és felfokozzák a bűn eredendő indulatait. A levegő, amelyben élnek, nyomasztóan, fojtogatva nehezedik regényalakjaira, akik küzdve keresik a szabadulás lehetőségeit és küzdés közben mindjobban belemerülnek a mocsárba, minden lépésük messzebb viszi őket a szabadulástól. Az ember megbecsülése, a benne pislogó isteni lényeg meglátása és az embert körülvevő életformák gyarlósága közötti ellentét adja meg Móricz világképének és az élet fölött kimondott kritikájának magvát. Ezt mutatja meg a kisvárosban is, különösen Isten háta mögött című regényében, amely a jobb sorsra született asszonyi lélek elsivárosodását rögzíti bele a kicsinyes környezet pletykázásába, anyagi nyomorúságaiba és silány szerelmeskedéseibe. Jellemző rá nézve, hogy a fülledt tétlenségben fuldokló ember energia-fölöslege majd mindig nyers, buja erotikumba sűrűsödik össze, az ő szűk korlátok közé beszorított embere egyéb lehetőség híján kénytelen a nemi ösztönben élni ki magát.
Legteljesebben, elmondhatni, grandiózus méretekben fejezte ki emberlátásának sajátságos módját Tündérkert című nagy történeti regényében. Ebben a hatalmas műben, amely a magyar regény egyetlen monumentális méretű és stílű alkotása igen hosszú idők óta, Báthory Gábor 17. századi erdélyi fejedelem (a lengyel történetből ismert Báthory István unokaöccse) alakjában azt az embert rajzolja meg, aki rendkívüli képességgel ellátva, hivatva volna a legnagyobb dolgok véghezvitelére, nemzetek sorsának eldöntésére, világraszóló koncepciók, megvalósítására, de fékezhetetlen vad indulatok, ősemberi ösztönök lobognak benne, amelyek az ő méreteihez képest kicsinyes viszonyok között nem találnak sem féket, sem táplálékot s a nagyra hivatott ember belefullad a csillapíthatatlan érzéki tobzódás pocsolyájába. Bő és sűrű vérű, ősi magyar típus ez, a szertelen, magával nem bíró, indulataitól és ösztöneitől korbácsolt magyar ember típusa, amely minduntalan visszatér a történelem folyamán. Vele szemben áll a másik ősi típus: a kevésbé geniális, de okos, meggondolt, tiszta életű, minden lehetőséggel számoló Bethlen Gábor, Báthory Gábor riválisa és utóda, az építő magyar államférfiú őstípusa. AZ egyik az elemi erő, a másik az alkotó bölcsesség, az egyik mint a zivatar száguld végig az életen, pusztítva, de termékenyítve is, saját erejét hamar kitombolva, a másik lépésről-lépésre nyomul előre, kitűzött cél felé, melyet elérni van türelme, kitartása és képessége. A magyar történelmen végigvonuló két ember-típusnak ez a szembeállítása adja meg ennek a regénynek a jelentőségét, meg az a fantasztikusan zűrzavaros és mégis pregnáns, minden vonalában jellemző korkép, melyet a 17. századi – akkor önálló állami életet élő – Erdély zivataros életéről, erjedő, le nem higgadt, zord társadalmi és erkölcsi állapotáról rajzol.
A magyar regénybe, amely évtizedek folyamán formában és tartalomban összeszűkült, Móricz Zsigmond hozta vissza a nagy méretet, a széleskörű ábrázolást, a nagy szenvedélyt és nagy indulatot, az életnagyságnál nagyobb embert. És ő szólaltatta meg epikailag először a magyarság sajátos, heves életérzését, ősi indulaterejét, önemésztő tragikus küszködését a jobb, napfényesebb, boldogabb életlehetőségek kiharcolására. Móriczban is egy nagy elégedetlenség dolgozik: a magyar fajtának saját életével való elégedetlensége, de benne egy nagy, tragikus energia is a jobb és dúsabb lehetőségek kiküzdésére.
Móricz mellett s vele egy időben a legszélesebben és legtöbb élettartalommal rajzolta a magyar életet Kaffka Margit. Általa szólalt meg először teljes művészi készséggel, végképp kiemelkedve a bas bleu amatőrködéséből, a magyar női lélek. Ereje, megfigyelésének és leleményének gazdagsága, emberábrázolásának fölényes biztonsága egyenrangú társává tette a férfi-íróknak, csak a dolgoknak a női szempontból való szemlélete árulja el benne, az íróban, a nőt. S ezzel jutott be az irodalomba a magyar nő sorsának, társadalmi helyzetének kongeniális meggondolása és ábrázolása.
Kaffka Margit versekkel kezdte, sajátságos hidegfényű, nagy belső izgalmat a külső forma objektiválásával takaró lírával, később a novellára és végül tehetségének igazi területére, a regényre vetette munkája súlypontját. Regényeiben tárult ki igazán a tehetsége, amelynek ereje elsősorban megfigyelésének rendkívüli élességében és gazdagságában, az erős pszichológiai introspekcióban, az egyes ember és a társadalmi helyzete közti kapcsolatok pontos felismerésében., a finom és biztos vonalú rajzban van. Főtémája a nő helyzete és sorsa a magyar világban. Ezt a témát három nagy regényben írta meg s ez a három regény a középosztálybeli magyar nők két nemzedékének történetét foglalja magában. A változott társadalmi viszonyok lényegesen megváltoztatták különösen a középosztály nőinek társadalmi helyzetét Magyarországban. Míg a tizenkilencedik század asszonyai még leginkább csak a családi életben éltek, az anyaság, a háztartás, a reprezentálás hármas feladatának, teljesen kiszolgáltatva a férfiaknak, akik eltartották őket, konzervatív, új gondolatoktól alig érintett kulturális légkörben, ez anyák lányaiból a 19. század vége óta egyre nagyobb számban lépett elő egy új típus: az önállóságra törekvő, új, tartalmasabb de egyúttal izgalmasabb kultúr-atmoszférába kerülő, új gondolatokkal, új erkölcsi és társadalmi mértékekkel szembekerülő, a férfitól egyre inkább csak szexuálisan és nem egzisztenciálisan függő modern női típus. A háziasszonykodó anyák lányai közül mind többen lettek tanítónők, özönlöttek a hivatalokba, a század eleje óta az egyetemre, egyre-másra kifejlődött az eddig ismeretlen női intellektuális-típus. Ezt az egyik nemzedékről a másikra történt gyors átalakulást írta meg regényeiben Kaffka Margit. Az elsőben (Színek és évek) az anyák sorsát, a családhoz kötöttségét, tehetetlen kiszolgáltatottságát, életerőik lassú felmorzsolódását. Egy asszony élettörténete ez a regény, sok egyéni vonással megrajzolva, de egyúttal tipikus sors is, egy nagy és fontos társadalmi osztály női tagjai sorsának keresztmetszeti képe. E csaknem hangtalanul csöndes és passzív asszonyi tragédia körül pedig egy másik mozgalmas dráma játszódik le, egy magyar vidéki város középosztályának élete a maga jellemző alakjainak nagy sokaságával, különleges társadalmi és erkölcsi komplikációival, csöndes, szinte észrevétlen gazdasági leromlásával. Ez a regény a legpontosabb, legrészletesebb és íróilag legszínesebben kidolgozott kép, melyet a magyar középosztály helyzetéről, lelkiállapotáról és családi életéről írtak. A másik két regény az új női nemzedék két ellentétes típusát és sorsát írja meg: azt a nőt, aki belekerül az önálló életbe, új eszmék, új erkölcsi standardok hatáskörébe, de nem hozott magával elegendő lelki erőt és ellenálló képességet az új életben való tájékozódásra, a velejáró izgalmak és komplikációk elviselésére s külső-belső nyugtalanságok e szövevényéből csak egy kivezető utat talál: a halált (Mária évei) és azt a nőt, aki anyái tradícióiból magával hozta a lelki előkelőséget és fölényt, amely diadalmasan keresztülvezeti az életpálya küzdelmein, laza erkölcsű környezet rontó hatásán, kilátástalan s csak megalázásokat hozó szerelmen s eljuttatja a derült, nyugodt alkotás és egyéniségéhez méltó társadalmi elhelyezkedés tiszta magaslataira. Egy nő speciálisan női szemlélete és érdeklődése egy férfi energiájával van kifejezve ezekben a regényekben és Kaffka Margit más kisebb műveiben. Pályája és műve abszolút értelemben véve is a modern magyar regényírás legjelentékenyebb eredményei közé tartozik.
Móricz és Kaffka Margit lényegében realisztikus művészetétől csaknem az ellenkező pólus távolságában áll egy egészen különleges tehetségű és egyéniségű író: Karinthy Frigyes. Körülbelül az ellenkezője annak, amit realistának mondanak. Nem a részletek pontos megfigyelésének és a képek ezekből való konstruálásának embere, a dolgokat gyökerükben, eredeti értelmükben igyekszik felfogni, a filozófiai magot keresi és ebből próbálja kifejleszteni a világ képét. Teljesen elfogulatlan lélek, aki mindent újra megvizsgál, semmit sem fogad el sem a közfelfogásból, sem a konvenciókból, sem a hagyományból, a maga sajátos szemszögéből nézi az egész világot és főképpen az embert. Szemének különleges beigazítottsága szerint szemlélete hasonló a görbe tükörhöz (ez is a címe egy könyvének), amelyben minden, ami beleütközik, groteszk módon deformálva jelenik meg. A szó Jonathan Swift-féle értelmében vett szatirikus és a maga nemében példa nélküli az egész európai irodalomban. Swifttel tudatosan szoros rokonságot tart: lefordította a Gullivert, egyik könyvében (Capillária) megírta Gulliver utazásainak a pótkötetét. Belső rokonság vonzza az angol szatirikushoz: ugyanaz a hajlam a dolgok végső konzekvenciákig gondolására, az emberről és a világról való ítéletnek ugyanaz a keserűsége és kíméletlensége és az igazság-keresésnek ugyanaz a nyugtalan szenvedélye. Nem olyan egységesen összefoglaló, mint Swift, de több arcú, a skálája a harlequinadetól a komoly filozófiai elmélyedésig terjed és megvan benne a filozófiai fantasztikum szelleme, amely egy filozófiai megismerést fantasztikusan továbbképezve épít fel egy különleges, soha nem létezett és mégis az igazság szuggesztivitásával ható és végeredményben ténybeli igazságot kifejező világot. Valami belső nyugtalanság él benne, amely nem engedi, hogy egy végső, nagy erőfeszítésre koncentrálja magát, pompás lendületű szellemét szétaprózza apró képek, karcolatok, szatirikus tréfák tükörszilánkjaira, két-három nagyobb lélegzetű munkájában sem tudja teljesen kihozni azt, ami benne lakik, de legkisebb apróságán is rajta van a geniális vonás, egy originális, egyetlen világ különös képének egy darabja. Ez a világ nem a külső realitások világa, nincs benne semmi időhöz kötöttség, az író az emberi élet és sors örök nagy kérdései körül forog, a társadalom hazugságain túl az állandó igazságot keresi és a gyógyíthatatlan emberi boldogtalanságot találja meg. Mosolya, sokszor éles kacagása mögé mély zengésű líra van rejtve, az élet csillapíthatatlan fájdalmának komor dallamai zúgnak. Karinthy lényegileg pesszimista, de abból a fajtából, amely nem nyugszik bele a saját pesszimizmusába, hanem nyugtalanul keresi a belőle kivezető utat. Ez a nyugtalan keresés adja meg gondolatának és írásának feszítő erejét és dialektikájának rendkívüli verve-ét, amely az ókori görög cinikus filozófusokra emlékeztet. Karinthy jelenti a mai magyar irodalomban a gondolat szenvedélyes izgalmát s az ő munkája a leginkább világnézeti jellegű.
Ismét ellentétes egyéniség minden eddigivel szemben Krúdy Gyula. Tökéletes impresszionista, a pillanatnyi hangulatok hangszere, lírai költő, aki elbeszéléseket ír. A lelkiállapota azonban állandó: a merengő, lankadt melankólia, amely mint egy könnyű pára lebeg minden képe és jelenete mögött. A specifikus magyar tájak és életformák festője, de ezek nem reálisan tűnnek fel írásaiban, három dimenzióba helyezve, hanem fantom-szerűen, a melankolikus hangulat negyedik dimenziójában. Mintha halkan elsuhanó árnyképeket látna az ember… Nincs benne semmi kritika, sem harag, sem felháborodás, csak valami érzelmes szimpátia a dolgok és emberek iránt, alakjait és történeteit sohasem állítja a morális élre, nem is az értelmüket vagy súlyukat keresi, hanem csak a hangulati tartalmukat. Csaknem az öntudatlanságig koncentrálatlan, formái, komponálási módjai primitívek, inkább a véletlen termékei, mint a művészi számításé. Az embernek az az érzése van, mikor Krúdy írásait olvassa, mintha alkonyati félhomályos szobában valaki búsongó hangú gordonkán játszana rögtönzött, minden terv nélküli fantáziákat, csak éppen hogy kifejezze az életérzését. Krúdy művészete speciális magyar jelenség, nemcsak anyagánál, hanem temperatúrájánál, kultúrájánál és hangulatánál fogva, bizonyos tekintetben a cigánymuzsika magyar specifikumához hasonló. Mindenesetre kifejezője a magyar temperamentum egy bizonyos hajlandóságának a melankóliára, az élet sodrában való energia-kifejtés nélküli, lankadt sodródásra. Szláv olvasók is alighanem sokszor éreznének vele kongenialitást.
Tersánszky J. Jenő realisztikus művészetének specialitása a hegyvidéki magyar kisváros a maga kispolgári, proletár és paraszt-típusaival, nyers életformáival, brutális szerelmeivel. Különös érdeklődésének és rokonszenvének tárgyai a társadalom alatt élő, züllött, elesett, fölemelkedni nem tudó emberek, a magukkal tehetetlenek, akik az utca verebeinek módjára tengetik életüket, ezeknek lelkivilágát, félhomályban derengő meglepetéseit nyújtva rajzolja meg. Galériája kifogyhatatlan, egész tömege mozog benne a portrait-elevenséggel megrajzolt típusoknak és egyéneknek. Ő a modern magyar irodalomnak leggazdagabb ember-ábrázolója. Megfigyelése és invenciója rendkívüli, egy szűk körben, mely felületes szemléletre csak kevés változatot nyújt, hatalmas tömegét tudja felfedezni az érdekes, jellemző, egyénileg különválasztott arcoknak.
Típusa annak a magyar írónak, aki külső-belső gátlások miatt nem tudta teljesen kiemelni a tehetségében rejlő kincseket, Cholnoky Viktor. Széles ívelésű és filozófiai elmélyedésre hivatott szelleme apró novellákban tördelődött szét, amelyek csak jelzik, de nem adják teljes értékében szellemét. A kísértetlátó fantasztikumot ő hozta be a magyar irodalomba, az emberi lélek és sors félelmetes titkait leplezte le, a magyar faji típus néhány jellemvonását megdöbbentő erővel jelenítette meg novelláiban. A legeredetibb intellektusok és a legfinomabb elbeszélők egyike a modern magyar irodalomban.
Révész Béla a szocialista világszemlélet első kiváló magyar megszólaltatója. Pályája első időszakában naturalista vonásokkal dolgozott, később egyre tovább fejlődött a dolgok elsődleges vonalainak lírai összetömörítéséig s az expresszionista forma-alkotás közelébe jutó, egyénileg kiképzett stílusig. Elsősorban és mindenek felett művész, az élet jelenségeinek külső képén túl a dolgok belső magvát keresi és az életről alkotott képét lírában koncentrálja. Írásának mély és erős belső muzsikája van, szikrázó, sokszínű csillogása, formái egészen egyéniek és a prózát csaknem a vers koncentráltságáig feszíti bennük az író ideges feszültsége.
Színi Gyula pesszimisztikus életfelfogása a szubtilisen finom kifejezési formák esztétizmusában keres egyensúlyt s a szépség vigasztalásában menedéket az élet szenvedése elől. Ő az elsők egyike, akik a magyar irodalomban felfedezték az egzotikumot, nemcsak a tájak és a népek egzotikumát, hanem az emberi lélek és a modern élet egzotikumát is. A kis formák finom kezű ötvös művésze, de legszerencsésebb óráiban e kis formákkal is meg tudja éreztetni az élet nagy fájdalmát.
Laczkó Géza a flauberti módszerből indult ki: a pontosan megfigyelt és lelkiismeretesen ábrázolt részletek tömegéből állította össze a maga világának képét. Egyik regényében ezzel a módszerrel a városról-városra, vidékről-vidékre hányódó vándorszínész életen keresztül rajzolta meg az egész ország képét, a táj és városhangulatok, ember-típusok zavarba ejtően gazdag variációjával s ebben a háttérben elmélyedő pszichológiával és kongeniális megértéssel eleveníti meg a színésznő társadalmi és lélektani típusát, művészi becsvágyának elragadtatásait és ellankadásait, kicsinyes gondok nyomasztó terhe elleni lázadozásait, szíve vérének lassú elfolyását, a társadalomban való elhelyezetlenségének tragikus szenvedéseit. Egy nagyméretű történelmi regényében a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának, a költő Zrínyi Miklósnak sorsában elevenítette meg az örök magyar tragikumot: a nagyrahivatott léleknek kínos vergődését a kicsinyes viszonyok börtönében, a nagy célok kicsiny eredményekben való elmorzsolódását, a nagy temperamentum elposványosodását a körülötte mindenfelé tornyosuló áttörhetetlen akadályokon. Ez a regény nemcsak a múlt lelkébe való belemélyedés kitűnő példáját adja, hanem a múlt kor észjárásának, beszédmódjának rendkívül biztos megelevenítését is.
Török Gyula két nagy regényében szélesívű társadalmi háttérbe állítva az akaratukban, életérzésükben megbénult emberek karakterváltozatait írta meg gazdag elemző művészettel. Küzdelmes fiatalság után, korán halt meg, mielőtt tehetsége teljességét kifejezhette volna, de ami fennmaradt utána, az is színekben, alakokban és részletekben gazdag képét adja a magyar életnek.
Szabó Dezső a magyarság sorsának legsúlyosabb problémáit döngeti heves, túlzott gesztusokkal, egy romantikus impetuozitásával és egy zsurnaliszta aktualitás szomjával, a gondolkodó és frazeológus, a pátosz és trivialitás, a regény és pamfletforma sajátságos keverésével. Kádár Endre egyetlen regényében a különböző faji temperamentumoknak és életideáloknak a szerelemben való vérző horzsolódásáról adott finom megfigyeléssel és pszichológiai elmélyedéssel kidolgozott, az élet szeretetétől áthatott képet.
Tormay Cecil egy Magyarországon mindig aktuális téma két változatát dolgozta fel két regényében: a különböző fajú férfi és nő találkozását a szerelemben és az ebből származó női szenvedést. Surányi Miklós a magyar múltnak kivált festői elemeit értékesítette történelmi regényeiben, finom érzékkel a történelmi hangulatok iránt, kiválóan disztingvált elbeszélő művészettel és az invenció szokatlan gazdagságával. Bartóky József sikerekben gazdag közéleti pálya után lépett át az irodalomba s a lehiggadt magyar ember temperált bölcsességét, csöndes mosolyú humorát, nemes emberszeretetét, gyökeres faji érzését és a múlttal való szoros kongenialitását hozta magával novelláiban és fabuláiban. Csathó Kálmán a szórakoztató elbeszélés, a maliciózus elmésség irányában folytatja a magyar regény tradícióját. Kosáryné Réz Lola nőies lágyságú regényeiben a hegyvidéki magyar bányavárosok tájai és alakjai elevenednek meg az író rezignált passzivitásától színezett képekben.
Lakatos László a modern fiatalember szentimentális érzelmi romantikájából indult és sajátságos fejlődéssel keserű szatirikusa lett a nagyvárosi élet erkölcseinek és különösen a női erkölcsöknek. Földi Mihály a magyar írók között talán legtöbb rokonságot mutat Dosztojevszkij stílusával, komor és keserű látással írt regényei erőteljes fejlődést mutatnak egy határozott, filozófiailag átélt világnézet felé. Komáromi János a speciális magyar miliő bő elbeszélő kedvű és erőteljes temperamentumú írója. Kárpáti Aurél gondos stílművészetével és az elbeszélés finom vonalvezetésével tűnik ki. Moly Tamás a lelki analízisre, a miliő és az ember közötti kapcsolatok finom ábrázolására adott példákat regényeiben. Nagy Lajos élesen beállított naturalisztikus képekben mutatta meg a nagyvárosi szegény fiatalember szenvedéseit, a rajz sajátságos pontosságával, a társadalmi berendezkedés keserűen ironikus kritikájával. Cholnoky László néhány novellájában egy az irodalomban alig feldolgozott témát: az alkohol fantasztikumát dolgozta fel koncentrált művészettel. A legfiatalabbak közt Zilahy Lajos arat jelentékeny sikert romantikus levegőjű, gyöngéd és finom vonalvezetésű novelláival és színdarabjaival. Kassák Lajos a realista ábrázolásmódból indult ki és gyors, mondhatni erőltetett fejlődéssel az expresszionista jelszavakig jutott el. Körülötte csoportosult a forradalmi expresszionista jelszavak alatt fellépő fiatalság nagyobb része. Ezek a fiatal írók, politikailag is forradalmárok, az 1919-iki bolsevista epizód után nagyobbrészt emigrációba kerültek, munkájukról az idehaza élő kritikus, akihez folyóirataik, könyveik nem juthatnak el, nem tud ítéletet mondani.
Szólni kellene még a legújabb, a háború után fellépett fiatalságról is. Ezek azonban egyelőre inkább a tehetségüket mutatták meg, nem az oeuvrejüket, még alakulóban vannak, sem stílusban, sem világfelfogásban nem forrottak ki, tehát korai volna róluk ítéletet alkotni. Egyes műveikről lehet kritikát mondani, róluk magukról még nem. Annak azonban biztosítékát adják, hogy a magyar irodalmi munka folytonossága nem fog megszakadni és azon a vonalon fog folytatódni, amerre az előző generációban megindult.
