VÍZIÓ AZ ÉGEN
VÍZIÓ AZ ÉGEN
Szennyes sötétség kormozza az arcom: beesteledett. Tovasiklott arcomról a napfény s rám borult az este és a csönd. Én vagyok a halkan zokogó csönd, én vagyok a csöndről hallgató hamu.
És hirtelen, mintha roppant, szenes tárnák roppantak össze, mintha valamivé vált a semmi, behorpad, beomlik fölöttem az ég.
És hatalmas, gigantikus izmok rajzolódnak, feszülnek az égre. Izzadságtól fénylő, mezítelen óriások sürögnek, mozognak, óriások mint az Orion s lázas munkájuktól dübörög a mennybolt.
És testükből piros gőzzel párolog a munka.
És látom az arcukat és óriási, fekete arcuk fenekén gyászosan, szomorún, valami végzetes bánattól lobogva ülnek a szemek.
És hallom csikordulni (ó mily szörnyű ének!) testükben a csontot és a hangjuk olyan, mint a levélhullás, mint a sírás.
Amott szenet lapátolnak sistergő napokba kormos, ijesztő, horpadt alakok. Arcuk véres verejtéke a kék lángba csordul s szivárványt virágzik a gőz. Ezüst tejutakat húznak a rejtő homályba s világot rendítő káromlással aranytömböket cipelnek, gurítnak megpattant inakkal hórihorgas, szomorú legények.
Ó jaj amott csillogó szaturnuszi gyűrűket kovácsolnak dobhártyát lyukasztó zsivajjal. Lengő farkú üstökösöket reszelnek, nyájas holdakat, szerelmes bolygókat esztergályoznak és sebesen pergő naprendszert olajoznak. Mindenütt munka, örvény, régi mozgás és arcok, sötétségtől s verejtéktől piszkos, szőrös arcok, öregek mint az éjfél.
Valami végzetes, valami titkos korbácsok csattognak az űrben s a kormos testekből, mint szökőkutakból szétfröccsen a vér.
Emberek hörögnek, táncolnak a kíntól és a fájdalomtól pompásan suhanó, éneklő naprendszer előtt s amott ködfoltok ragyogó diadémjai sóhajtva peregnek örök csiszolástól megdermedt kezekből.
Rendszerekbe törve haldoklik az ember.
Haldokló, hétrét-görbült alakoktól, munkától gyűrött, sebes nyavalyákban gyötrődő emberektől piroslik a mennybolt s csillagos szikrák rőt záporában ember sikolt és emberen a korbács.
Lobogva ring a nap.
Csontvázak inganak.
Karcsú tejút ível
halottak testivel.
Csontvázak inganak.
Karcsú tejút ível
halottak testivel.
És mindenütt, gőzölgő világban, emberekben, (ó hatalmas életvízió!) nincsen semmi jóság, szeretet és béke: csak a halál!
