7.
7.
A Vöröstengeren, felhőtelen ég alatt. Jobbról Arábia, balról a Szahara lehel reánk, éjjel pedig a hajó melegít mint egy túlfűtött kemence. Amint azonban áthaladunk a Rák-térítőn, lassan enged a meleg.
A nap a Sináj-félsziget mögött kél. A hegyek violásaranyos, tompa fátyolba borulnak. Felettük rózsaszín ezüstös derengés közepén a fogyó hold sarlója. Tavaszi képek hűvösülnek át a lelkemen és a kora-reneszánsz képei. Első eszményképem, amivel karonfogva szeretnék menni-menni messzire, úgy ahogy álmaimban réges-rég. Húsvéti bárányok fehérsége és kék és kék. Édesanyám szeme, amikor kicsi koromban ő a bölcsőm fölé hajolt Amikor kedvesem az asztalnál felemelte kezét, az csuklóban meghajolt és vonalai haldokló hattyú nyakára emlékeztettek. Amikor rám nézett, úgy éreztem – most is úgy érzem – mintha titkos kapukat nyitnék fel, melyeken nem szabad halandónak keresztüllépnie. Fenyvesek ózonos illata szállt és száll felém. Olyan ez a reggel, mint egy nagy húsvéti tojás: Cukorból van és ha belenézünk, üveglapján keresztül a betlehemi jászol látszik, a gyermek-Jézussal, a három királlyal és a csillaggal. A hajnal színei egyre melegebbek és súlyosabbak és ott, az aranybíbor ragyogás mögött fekszik Galilea, világnézetünknek és érzésünknek bölcsője.
Egy pillantás Szuez éjjeli életébe, majd a csatorna, azután Port Szaid: Csónakon olasz énekesek közeledtek hajónkhoz. Egy szép, barna nő valamilyen furcsa, vágyódó, sejtelmes nótát énekelt. Eszembe jutott a szépség, ifjúság és szerelem, amit elvettek tőlem – és könnyeztem.
A Földközi-tengeren zúgó vihar fogad. A hullámok végig-végigöntik a fedélzetet és a hajó recsegve-ropogva táncol közöttük. A szél sivítva zeng és én ama távoli falvak és városok harangjait hallom belőle, melyek aggódva várnak reánk. Irigylem azt, aki az ilyen idő szépségét élvezni tudja – általában, aki mást is tud tenni ilyenkor, mint végigterülni fekvőhelyén és megsemmisülni egy nem is annyira fizikai, hanem inkább lelki betegség kínjaitól.
A vihar Kréta után ül el, a görög partok következnek, majd az Adria, végül november 15-én Trieszt kikötője. Visszagondolok az elmúlt időre és most már az tűnik fel álomnak. A hadifogság, az emberek, én magam, más világ volt az, vége, semmivé oszlott mint egy gonosz, szép álom. Igazán én voltam én?
Visszagondolok az elmúlt időre és csak a hatheti utazás ragyog felém mint egy azúrszínű epilógus sok-sok szomorú, szürke hónap után. Úgy ragyog mint az aranykeret borús, zordon kép körül.
