6.
6.
Afrika partjai tűnnek fel a látóhatáron és mi mindig szomorúbbak leszünk. Mindig közelebb jön hozzánk az a világ, ahol ölik és gyűlölik egymást az emberek. Mintha lassú, fájdalmas metamorfózis történnék mibennünk is. Az a tisztább, jobb, és finomabb lény, aminek a szenvedés laterna magicája mutatott bennünket önmagunknak, búcsúzik tőlünk. A hadifogság lila és vörös fényjátékában – akár egy Maeterlinck-drámában – felszínre emelkedett a lelkünk, hiszen nem kellett félnie az élettől és bántalmaitól. Most lassan-lassan visszahúzódik lényünk belsejébe. Kicserélődünk, mások leszünk. Emberek.
És minél közelebb a haza, annál nagyobb az izgalom. Szívdobogással gondolunk arra a sokszor megálmodott első találkozásra, amely teli lesz örömmel, teli bánattal. Most még bennünk élnek szeretteink, úgy ahogy hat évvel ezelőtt elhagytuk őket, úgy ahogy a hadifogság ábrándjai kiszínezték alakjukat. Őket várjuk – így várjuk őket, akikről oly sokan közülünk évek óta nem kaptak értesítést. És összeszorul szívünk arra a gondolatra, hogy ők nincsenek, nem is lehetnek többé: hat esztendő, hat milyen nehéz! esztendő áll közénk, esetleg egy sírhalom… és ők is ugyanígy lesznek velünk.
És még valaki fogad majd, akinek ezer sebből folyik a vére. Összetépték szép ruháját, lezárult könnyező szeme, amely kék mint a Balaton, sáros és véres a haja, amely szőke mint az Alföld búzája. Valamikor a határon, leborulva búcsúztunk tőle, megcsókoltuk és halkan – hogy ki se hallja – fülébe súgtuk aggodalmunkat. Most újra kimegyünk hozzá az őszbe, melyben elterült, akár a ravatalon: „Mi bízunk a jövőben és a tavaszban…” Csak ennyit.
Tegnap hagytuk el Guardafui fokát, amely annyit jelent: „Vigyázzatok!” és a napokban érünk a Bab el Mandeb szorosba, mely annyit jelent: „A könnyek kapuja.” Azon át lehet Európába jutni.
Előbb azonban megállunk Dzsibutiban, francia gyarmaton.
– Hogy hívnak, fiacskám? – kérdem a kis szomáli négertől, aki odaadóan gyalogol mellettem, az izzó, süppedős homokban.
– Ali Murak a nevem – mondja franciául a fiú, megfogva kezemet. – Kilenc éves vagyok, mohamedán. Papát már régen elvitték a franciák egy nagy hajóval. Mi kilencen vagyunk testvérek és mama a tizedik. Csak arabul tudok írni, de a Marseillaise-t el tudom énekelni franciául. Óh, ők nagyon rossz emberek. Ütnek minket. De arra lent, lent másképpen van.
Nagy, fekete szeméből érzelmes, hű lélek árad, bársonyos, sötét bőrén csillog a napfény. Karja – az éhező néger gyermekek karja – vékony mint a sétapálca. Vonásaiból értelem és az az őszinte jóság, melyet a mi hamis kultúránk még nem mételyezett meg. Ragaszkodik hozzám és kéz a kézben kísér órákon át, amíg a rendőrök botja el nem kergeti: Felügyelet alatt csak a szélső utcákba mehetünk és tilos szóba állni a bennszülöttekkel.
Datolya- és strucctollárusok jönnek a hajóra. A franciák megvámolják őket. Az egyik kezébe vesz egy gyönyörű tollat, majd hirtelen sarkon fordul és eltűn a tömegben, mialatt társa lefogja a kétségbeesett arab kereskedőt. Egy másik datolyát szed erőszakkal a kosárból, a harmadik – szép-fehérruhás gépész – pedig lerúg egy arabot a középső fedélzetről az alsóra. Az tizenegy lépcsőt bukik, arccal előre, tollai bele a sárba. Egy negyedik – altiszt – pénzt vett el a szenegálitól, aki sírva követelőzik, mire megbotozzák. A bennszülött meghajol és az ütéseket furán, alázatosan tisztelegve fogadja.
Itt is a megszokott kép: A szénrakodás – halálra fáradt emberek, akiket piszkos uszályhajón álomba merít az éjjel-nappal étlenül végzett munka. A hajó mint egy éhes moloch száguldja végig a földtekét, szénnel és emberhússal tömi feneketlen gyomrát: a színes kikötőmunkások között a néger a legnyomorultabb.
Láttam az emberek szenvedését három világrészben és nem tudok vigasztalan lenni miatta. Érzem Őt. Oly mindegy, hogy minek nevezzük: Istennek, a történelem mozgató szellemének, a hatalomra való akaratnak, életnek vagy – gazdasági oknak. Igen, termékeny szenvedés ez is mint minden szenvedés és új korok születnek belőle. Amennyit elvett a ragadozó, erőszakos fehér fajta színes társaitól, annyit adott is nekik. Megismertette őt ezer új céllal, lehetőséggel, egy magasabb élettel, amiről azok eddig nem is álmodhattak. Nélkülözve, nemlegesen ismerik meg, a vágy ezerszeresen szépítő látomásában. És most átjárja őket a láz, a pezsgő akarat, hasonló a tavasz nedveihez, a szerelem panaszos lihegéséhez. Igen, népek jövendőgazdag násza e szenvedés, csak egy dallam a zongorán és ha jobban figyelsz rá, akkor nem találod diszharmonikusnak a fejlődés nagyszerű zenekölteményében.
