Kosztolányi Dezső: 1914
Kosztolányi Dezső: 1914
„Miféle könyv ez, mely már a címlapon így mennydörög?” Felel rá az alcím: „kortörténeti regény”. Ujhelyi Nándor azon forrón és sustorgón megmunkálja a lávát, nem vár, míg megkeményszik és faragható lesz. Legyünk mindjárt tisztában, hogy nem is akar emberi fejeket faragni, kőből. Itt az emberek csak olyan szerepet játszanak, mint az utcák, az eszmék, a gázlámpák, pöttyök a kor dekorációjában, kis részei a történelemnek, az író láthatóan nem fordít rájuk nagyobb gondot. Jellemzése inkább gyors és szellemes, mint gyökérigható. Nála az ember nem végcél, vele jellemzi a kort. Programja is van. A magyarság és a fajiság, egy új, nemes, felvilágosult hazafiság foglalkoztatja. Végig kell haladnunk a jelen történelmén, hogy eljussunk eddig a tanulságig, amely valahogy kívülről ékelődik ide, programszerűtlen. Utunkon egy mai fiatalember, egy mai, rokonszenves, gondolkozó, magyar fiatalember kalauzol, a regény főszereplője: Uthy István.
Ő a ciceronénk a regény és a történelem érdekességeinél. Kényelmesen sétál végig a regényen is és a történelmen is. Szívesen megyünk vele, mert mindenütt bennfentes. Megmutatja ezt a várost az utolsó órában, a poshadt csöndben, a divatos cukrászdákat, az irodalmi kávéházakat, a rothadó, kocsonyás embereket, a hínáros csók-tanyákat, a lóversenyt, a gyárakat, a budai idilleket, a pesti reklámlámpás körutakat, mind ami életünket színezte és rontotta a történelmi orkán előtt. Ez az ember élvező és néző. Egyelőre számára a történelem csak látvány és nem élmény. Ciceronénk bőven beszél és általa az író beszél. Világnézetében is van valami az író világnézetéből, aki a háborút általában esztéta módra szemléli s nem az emberi és erkölcsi, nem a mély és tragikus jelentőségében. Később – a gondolatai során – belecsöppen az eseményekbe. Kíváncsisága a harctér tájára űzi s ott önvédelemből, körülbelül mint a betörőt, aki a házunkat akarja aláásni, lelő egy oroszt. Ez a tett felszabadítja őt: a nézőből cselekvő, az élvezőből szenvedő lesz, katona, aki a maga jószántából elmegy a harctérre, az egyéni élet bilincseitől megszabadul, beolvad a megváltó és felelőtlen közösségbe, hős lesz. Nem regényhős. Mert ennek a regénynek a hőse minden és mindenki, sok száz és ezer és millió ember, maga a kor, maga az 1914. év, maga a háború.
Rengeteg marok kell ahhoz, hogy valaki belenyúljon ebbe a korba és idő kell, hogy távlatban láthassa. Most a hegy lábánál vagyunk. Nem láthatjuk még a hegyet. A könyv írójának talán épp oly problematikus, mit fogott meg színpadiasan változó, még rugékony, még nem kész korunkból, mint az olvasónak, vagy a bírálónak. Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a regény kellemes és folyamatos olvasmány, sok becses kortörténeti adattal, sok jó megfigyeléssel teljes, Ujhelyi Nándor egyike legtermékenyebb fiatal íróinknak. Záporos patakzatossággal ír. Lehetetlen észre nem vennünk ebben a termékenységben, a mondatai színes ömlésében, az elbeszélése széles és komoly hömpölygésében, a bőségben az epikai tehetséget, a régi magyar mesélőkedvet. Hiába szól megfojtott kéjnők „kék hullái”-ról, a budapesti cloaca maxima patkányairól s aranylegyeiről, az, ahogy cseveg, elmélkedik és elméskedik, magyar, a nyelve tisztán és gazdagon magyar s a regényessége is erősen magyar hagyományon alapuló. Legalább' én, olvasván a könyvét, gyakran is egyre erősbödő ösztönnel gondoltam a magyar regény legnépszerűbb költőjére, akinek még ma is rengeteg az olvasó közönsége, de eddig hatni alig hatott az irodalomra s úgy rémlett, mintha ez a fiatal író minden eredetisége és egyéni nagyra hivatottsága mellett is, anélkül, hogy közvetlenül befolyásolta volna, más utakon feléje, az ő boldog országába igyekezve és sok tekintetben rokon lenne vele, többek közt fűszeres előadásmódjában, az érdek keltése biztos, népszerű és mégis írói eszközeiben. Rá emlékeztetnek még a kitérései is, melyekkel gyakran és szívesen tarkítja a regényét. Egy helyütt például ezt olvasom: „Csak a ruhák voltak mások és a fegyverek voltak mások, a színek, a trikolorok, a kokárdák, a zászlók voltak mások. Színvariációk küzdelme volt ez csupán, színeké. És még ezek is ugyanazok voltak mindenütt, hisz a természet csak hét színt adott és a harcolók békésen megosztoztak rajtuk. És mindenütt ott volt a fehér, minden lobogón ott közönyösködött a fehér. A fehér, mely az egyetemességet, az emberiességet, a közös kapcsot jelezte bizonyára; a kék azt mondta: orosz vagyok, a fekete és vörös, hogy germán, a piros és zöld, hogy magyar, a vörös és kék, hogy francia és mind mellett ott fehérlett: ember vagyok, szánandó, szegény, haldokló, lelkesedő ember.” Azt hiszem, hogy itt és egyebütt nem csak nekem jut eszembe Jókai Mór neve.
