Kaczér Illés: A francia emigránsok
Kaczér Illés: A francia emigránsok
A köztársaság félt tőlük s még a nevüket is proskribálta. Mivelhogy nincsenek, ne tétessék róluk említés. A két szuverén: az Isten meg a Császár, kiket Franciaország száműzött, kezd titokban visszatérni. A nép kitárja nekik a szívét s ha soká tart a háború, megeshet, hogy megtartják a diadalmenetet s a Respublica véres fejjel menekül.
Békeidőben pompás kis játék elnök-uralkodót választani és megbuktatni, a háború leleplezi: milyen elavult és hiábavaló társasjáték a köztársaság. Ha nem tudja megóvni a népet a háborútól: nincs joga lenni. Ha van: nincs joga háborút előidézni. Mert nem ő a szuverén, hanem a nép s a nép élni akar, búzát vetni és pezsgőt gyártani, tanítani és kalmárkodni – nem háborúskodni. És nincs joga lenézni az igazi szuverént, a monarchiák uralkodóját, aki a felsőbb hatalomra hivatkozik és nincs joga hidegen, fölényesen elhallgatni az Istent, mert a lövőárokban, az élet és a halál e véres mezsgyéjén, mégis őhozzá menekül a nép.
Az Igazság – ez megmaradt a köztársaság számára is. Hivatkozik is rá buzgón. Mindenik hadakozó félnek igaza van, mindenik a maga igazát látja igaznak, akár a Tolsztoj Alekszej verésben az egy apa hét fia, kik ádázul hajbakaptak az Igazság miatt, melyet az egyik hegynek látott, a másik csillagos égnek, a harmadik tengernek. A köztársaságnak is van egy külön Igazsága, ami mellett kitart. Ám az Igazság túlságosan józan fogalom ahhoz, hogy a lét-nemlét lobogójára kerülhessen. A lelkeknek többre és kevesebbre van szükségük, hogy beletörődjenek a háborúba. A lelkeknek Isten kell.
Isten kell a lelkeknek, Isten, aki az Igazság felett áll, akit nem lehet úgy definiálni, mint az Igazságot, akit egyáltalán nem lehet definiálni, aki az Igazságot másként definiálja, mint az ember. Ha pusztán az Igazságért s az Igazság oltalma alatt harcolunk, könnyen baleset érheti az Igazságot. Ha vereséget szenvedünk, kiderül róla, hogy nem is volt Igazság, mert az Igazságnak emberi fogalmak szerint tűzön-vízen keresztül győzedelmeskednie kell. Ellenben Isten megsegít vagy cserben hagy. Ha megsegített: győzelemre juttatta az igazunkat, ha cserbenhagyott: csak kitolta a határnapot, hogy türelmessé és alázatossá tegye a szívünket.
Hiába vannak korok és földrészek, amelyek kitagadják és számkivetik az Istent: jönnek egzaltált próféták, jönnek mámoros költők, akik elzarándokolnak hozzá. És jön egy véres-halálos háború, melyet ember meg tud indítani egy legyen szóval, de megállítani már nem tudja olyan könnyen egy ne legyennel. Ilyenkor a nép a Végzetre gondol, Istenre, aki időtlen idők óta ura életnek és halálnak s aki olykor-olykor, félszázadonként, tömegesebben küldi halni az ifjú férfiakat.
Az ifjú férfiak a francia lövőárokban imakönyveket dugdosnak, zsoltárokat és bibliákat, miket hazulról küldött a francia nép, a nép, amely sürgősen házába fogadta Istent, noha a köztársaság ítélete szerint a határon innen semmi keresnivalója. Poincaré Belgiumban keres ürügyet, hogy összetűzzön a pápával, aki állítólag a központi hatalmakhoz részrehajló. Az elnök az egyházzal való háborúval akarja távol tartani istent, kiről a szürke államfő szerint máris túl sokat és hangosabban mint kellene, beszélnek a klerikalisták. Hogy a népnek nincs is szüksége az ő hangosságukra, ezt nem hiszi. Pedig a népnek csakugyan elég, ha a rémséges erőlködésekre gondol, a sok alázatos kudarcra, hogy magába szálljon és Istenhez térjen. Elég olvasnia a német császárnak egy-egy agyonironizált beszédét, amelynek végén ott van „az Isten, aki eddig megsegített minket”, „a németek régi istene”, „a brandenburgi isten”, „a mi jó öreg istenünk odafenn”.
A történelem lelke kísért Franciaországban s a történelem nem ismer háborút, melyet ne Isten nevében indítottak volna. A történelem nem ismer győzelmet, melyet ne isten segített volna elérni. Az egyiptomi papyrusok, a ninivei téglák, a biblia vezérei s a hellén hősök, mind az ő nevével szankcionálják a vérontást. A nagy frank királyok is Istent írták a zászlajukra, amikor naggyá tették Franciaországot s a korzikai mágus is csak azért tudta fanatizálni a sokaságot, mert maga is babonásan hitt a felsőbb hatalomban s a végzetszerűségben. A történelem lelke kísért Franciaországban, ahol most történelem történik, tehát kellene az Isten és a Császár. Joffre, a generalisszimusz, majdnem megjárta első sikereivel: a nép megtette őt „hallgatag óriás”-nak s aki egy kicsit jobban megnézi az impozáns jelzőt, álmélkodva látja, hogy ugyanabban a pozitúrában készült, amelyben a nagy korzikai komor szobrai faragvák. Nem Isten, hogy nyolc hónap óta nem juthat tovább s a monumentuma nem kaphat érdesebb matériát a szónál.
A német császár jelenléte a franciák szerint egy hadtesttel ér fel: a német isten, aki mindenütt jelen van, megduplázza a németek hadi erejét. A jámbor franciák ennek a kettőnek tulajdonítják a németek gyönyörű sikereit s nem csoda, ha ez a jó sorsra méltó nép visszasírja a Császárt meg az Istent. Az Istent, aki már vissza is tért és kikezdi a köztársaságot, amely őt száműzte s a Császárt, aki lehet esetleg Király vagy Diktátor is. Csak szuverén legyen, istenhívó és zseni.
Napoleonra gondol a francia nép és megállapítja, ismét és ismét, hogy az egy-ember uralma a jogos. Lehet diktátor, lehet zsarnok, abszolutista, csak egy legyen. Az egy okos ember uralkodjék, aki halad a maga útján s a nép istenének útján. A köztársaságnak épp az a baja, hogy több okos ember csinálja, akik nem merik bevallani egymásnak, hogy a háborús számításokba Istent is bele kellene venniök. Ők olyan okosak, hogy azt mondják: nincs, tehát ne említsük, nem említjük, tehát nincs. Holott ha a köztársaság részén nincs is, van a nép részén. És van a németek részén, van, s a Respublicának gondolnia kellene az Istenre, amikor az ellenfél erejét latolgatja.
