6.
6.
1903. május 10.
Még mindig élek és olyan különös minden. Tegnap egy nagy szép udvarba, egy tágas, csinos, otthonias ketrecbe hoztak, mely mellett még egy csomó csinos ketrec van, mindenkiben két-három, vagy több fogoly. A kannibálok körülállták ketrecem, nézdegéltek, tanakodtak. Feltűnt, hogy minden magas vasalt gallérban van és fekete, jól szabott kájzert viselnek. Később megtudtam a magyarázatát. Egyszer egy hittérítő jött ide, kereszténységgel, vasalt gallérral és fekete kéjzerrel. A kereszténység iránt semmi fogékonyságuk nem volt a hittérítőt megették. De a gallér és a kabát nagyon megtetszett s azóta általános divat lett a valamire való kannibálok között.
A kannibálok csendes hangon tanakodtak. Az arcukon végtelen jóság és simogató jóindulat volt.
– Szép faj –, fehér, – szólt az egyik. – Jó lesz tenyésztésre, mondta a másik. Általánosan helyeselték. – De melyik nőstényt adjuk melléje? – kérdezte egy kövér törpe kannibál asszony.
Tanácskozva tovább mentek. S én szép, tiszta, ágas ketrecemben, odatehénkedve a besütő napnak, valami sunyi boldogság félét érzek. Élni fogok, van szép fészkem s lesz ennivalóm. Majd csak minden lesz valahogy. Az álmom puha és meleg és a nap olyan jó dolog.
