XI.
XI.
Korházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez, most egy éve apró, polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A katedrán, – ahol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon osztálykönyv állt és noteszmumus. A falitábla itt maradt, most láztabellákat írnak rá a krétával.
Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi hely, az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei vázánkban, az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk, egy külön, halk sziget a sarokban, a szoba többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, – a derűs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.
Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy gyógyuló betegek, hangosan beszélnek, töménytelen sokat kártyáznak, azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat, mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi, messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszívek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyűjtött, – s most itt a háború, – s a mindeneslányuk már a harmadik szép „diner”-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az ablakban, összesúgnak „érdekes” profilt mutatva, csipkeujjas, telt, fehér karjukat kívánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran… Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot, hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!
Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban, csak színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire, – mint utazásainkban a vonaton beszélgetőkre, ágáló, hangos, furcsa, idegen útitársakra. Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni, szemecskélve felszedni idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!”
…„Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tízet, istenúgyse nyolcat legalább is eltaláltam!” A beteg főorvos fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító, – mondják, tegnap egy szerb zászlót emlegetett, mit az ellenkezéből neki adatott kicsavarnia, – sőt tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyít viszont,) a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – „Ah, igen, persze, – gonoszkodik sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!” Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt, a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy lengyel főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a keretezőnél vannak, milyen kár, szeretné megmutatni!
A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd, szép, elegáns, ezüstös toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját leli, – immár harmadszor, – hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter kegyelmes úrét, kikhez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni, de akkora orrhoz, – mondja az elegáns ifjú, – több pénzt kellene adniuk.
Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma, az ágy fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélegzettel, befelé is szívja a szókat. Milyen tájékozott a „társaság” legbensőbb pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a keresztnevükön emlegeti, s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – milyen hivatott kárhoztatója hibáiknak, milyen szuverénül oszt elismerést! Mert hiszen ő is, – ó Istenem, – ha a boldogult férje nem olyan könnyelmű, ha nem játszott volna el mindezt lóversenyen s a kaszinóban! (És mindez igaz! Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztízshez nyilván illő modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség ez, – csak a helyzettől függő?) Most olyan félszeg, túlserény, ügyetlenül buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a havi nyolcvan koronát.
Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen ügyetlen!” A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő, a többiekhez fordul bizonykodni. „Kérem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárt. Aj, de sajnálom! Ejnye, ejnye!” – Ez a „kedves jó öreg úr” nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg, ennek van egy kis háza Cinkotán, kétszer korona kapitányi nyugdíjból szerezte, abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!” Ezt panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.
Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború elején. Donkihotét így szokták festeni, ilyen horgas, bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona, kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahúgát. Itt keveset beszél, ideges, szenvedő és közönyös, gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generocitásból kitünteti a közléseivel.
„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a hegyen, – de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindig kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, kilencvenkétéves volt, én voltam az utolsó gyereke. Már egészen összeszáradt, de milyen helyeske volt, s milyen okoska. Könyv nélkül tudta mind az ősöket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal ezernégyszázhatvantól kezdve, téli estéken mindig erről beszélgettünk. Te nem tudod m az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre meghalt, sohase hittem volna, tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban, nincs, akivel a családról beszélgetne az ember!” Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont ilyenekből!
Nagy kardcsörtetés a folyosón, a főhadnagy sántít be, a korzón volt, naponta kijár a csúzos lábával, sohasem láttam ilyen élénk, szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudcis. „Hát megkaptad?” „Na, végre!” „Grattulálok örregem!” Körülveszik, tapogatják, mindenki tudja, mennyire várta már, hogy bosszankodott, amiért késett, előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, – de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem adok rá semmit!”
Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor fel kell szedődnöm, indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjszakára.
