X.
X.
S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a boltok korai nyílását s az óraütést, csodálatosan friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem, tehát hosszabb tartalmú betegség, haza jöhet! Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.
De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! – gondoltam és élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem rémült örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kívül. Ő is tudja, hogy közelben járok. Milyen szépek ezek az órák!
Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerű szemük kék mosolyával rám néztek s a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura! Fehéren csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap húsvét van! Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájukban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki, – „Krisztus feltámadt!” szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: „Valóban feltámadott!” Milyen szép ez! A szívem feldobog értük, egyszerű himnuszok csendülnek bennem. Milyen jó hogy ezek mindnyájan haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok várnak rájuk a szérűs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk és maradékainkra! Halleluja!
Gyakorlatra menő újonccsapat jön, barna legények. A szívem összébbszorul, – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt. Hány fog elesni, melyik? Elgondolom őket, az arcukat egyenként a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva, – és elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, fáradtságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány várja őket, – és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal, ó rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!
Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halvány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered, odább szalmámik lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök, Úristen, hogy kívánom! Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem, – hónapok óta nem evés az, amit úgy hívok, a konyhalány fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni! (Egy csokoládé három zsömlyével, két tojás vajaskenyérrel, két szepesi virsli tormával, édes sütemény).
Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az újság itt, – még a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harci híreket, – szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélegzettel – s kerestem az általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki szívemhez tartozik. S most, – ó milyen másképp olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnaliszta-stílben értesítenek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd tisztázódniuk… Ó, de hiszen e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja! De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak ezt érzem. (Hát én is rossz vagyok?) A kávéház, az utca, a piac csupa napfény!
